Esetem az Ashtanga

Mielőtt megköveznének a hozzáértők, leszögezem, egyáltalán nem tekinthetek vissza hosszú és tanulságos jógamúltra. Írásom egy teljesen szakértelmetlen, hozzá nem értő, civil tapasztalat.

Mondhatni sportban viszonylag jártas vagyok, elég sokfélébe ártottam magam a negyed évszázadom alatt (… most egészen kicsit csaltam). Gyerekként például úsztam. Karrieremet az állandó fülgyulladás törte keresztbe, na meg az állandó hányinger, ahogy a buszunk közeledett az ovitól Dunakeszi felé. Aztán balettoztam… ennek amennyire emlékszem az akkori anyafüggőségem vetett véget. Szinte tisztán emlékszem, ahogy anyukám arca eltűnik a kukucskálásra szánt kisablakból, és én rögtön éktelen sírásra zendítek. Egy idő után anyukámnak be kellett látnia, hogy az ég engem bizony nem balerinának teremtett (leírva ezt a két esetet, sanda gyanúm támadt, hogy talán egy kissé szorongó gyerek lehettem…). Később mindenféle labdajáték, kézi-és röplabda kötötte le fölös energiáimat, utóbbi minden szabadidőmet is, aminek az eredménye aztán fejvesztett menekülés lett a „versenysportból”… nem nagyon szeretem a korlátokat…

A későbbiekben már nem is szorítottam magam közéjük, ha kedvem tartotta konditerembe jártam, vagy futni a Szigetre. Ennek meg végül az lett a vége, hogy egyszer csak jött az ihlet és személyi edzőnek álltam.

( Itt még volt egy kis kiruccanás, ami a szigorú korlátokat illeti. Egy csodás fél év, ami alatt versenyre készüléssel sanyargattam magam, és a testem – a csodást úgy értem, csodával határos, hogy túléltem. Ennek, és a vele járó kőkemény kínlódásnak ecsetelése megér egy külön misét… de erről majd egyszer máskor)

Szóval ennyi, ami a hozzáértésemet illeti.

Hogy ki milyen sportban (vagy akármilyen szabadidős tevékenységben) találja meg magát, vagy azt, amire éppen aktuálisan szüksége van, ezerféle lehetőség van. Hajlok rá, hogy az élet mindig azt sodorja elénk, amire éppen a legnagyobb szükségünk van. Amúgy is valami ilyesféle a hitem … tudom-tudom, manapság divat a vonzás törvénye, meg a hasonlók, de meggyőződésem, hogy így van… na, erről is majd máskor.  Ezért hiszek abban is, hogy én a lehető legjobbkor találkoztam az Ashtangával. Ehhez képest furcsa, hogy nem emlékszem az első órámra… de tényleg … pedig nem volt túl rég.

Emlékszem, hogy előtte kipróbáltam más irányzatokat, például a gerincjógát. Ez remek felfedezés volt, és ez is pont jókor jött, mert ekkor igazán tudatosodott bennem, hogy mit műveltem a gerincemmel fél éven át, amikor 40-50 kg-kal a nyakamban guggoltam a versenyfelkészülés alatt (úgy, hogy én voltam vagy 56). Ahogy megéreztem, hogy milyen, amikor szinte csak a gerincmerevítő izmaimat használom és óra után két napig olyan mély izmokat érzek, amiről bár tudtam, hogy vannak, de különösebben sosem éreztem (pedig 6 hónap alatt nem volt nap, hogy ne éreztem volna legalább 52 különböző helyen izomlázat a testemben), eléggé átértékelődött bennem az elmúlt fél év.

Aztán kipróbáltam a stresszoldó jógát… na, azt nem nekem találták ki. Én csak türelmetlen lettem attól, hogy másfél óráig unatkoztam, de ez csak az én teljesen szubjektív élményem, mert ez nyílván habitus kérdése. És ez rám nézve nem hízelgő, de valószínűleg érettségé is, lehet, hogy általánosan is, de a jógában való érettségé biztosan… cáfoljatok meg, ha nem így van! Mert azt tudom már, hogy vannak egyes jógastílusok, ahol túlsúlyban vannak a belső dolgok és változások ( Hatha és Sivananda például) a fizikaival szemben. És vannak, mint például az Ashtanga, ahol inkább a fizikai változásoktól haladunk befelé. Én ilyen típus vagyok, lehet, hogy a sportmúlt miatt, meg hát alapból nem tudok a fenekemen ülni túl sokáig.

Szóval, mint említettem, az első órámra nem is emlékszem, csak a lelkesedésre, amit maga után hagyott… meg abból is gondolom, hogy jó lehetett, hogy utána már nem is próbálkoztam mással. Mondják, hogy függővé tesz, de én másnak nem hiszek… pláne, hogy nehezen fogadom be azt is, amit a belső változásokról mesélnek, vagy vetítenek előre, amíg magam nem tapasztalom. Például emlékszem egy mondatra, amit az oktató (az egyik kedvencem) egy már gyakorlottabb tanítványnak mondott (mostanra ő már egy másik kedvenc oktatóm), arról, hogy majd egyszer mi, a többiek is megtudjuk, hogy a fizikai változáson túl, mire képes az Ashtanga (… meg gondolom más jógák is). Na, ez nekem annyira titokzatosnak, és távolinak tűnt, hogy elkönyveltem magamban, hogy ahogy a megvilágosodást sem, ezt sem ebben az életemben fogom megtapasztalni, úgyhogy csak gyakoroltam legjobb tudásom szerint, és örültem annak az érzésnek, hogy hiányzik, ha pár napig nem teszem. Életemben már sokszor volt, hogy valamit, például az edzést is sokszor csak kötelességből teszem, és jó volt, hogy most önkéntes késztetést érzek, hogy télben-fagyban kimozduljak jógázni (ez költői túlzás csak a hatásfokozásra, mert nyár voltJ …amúgy…). Szóval azért valamit éreztem, amit eddig nem.

Aztán megtörtént a változás az életemben, ami folytán némiképp több közöm lett a jógákhoz, és azóta már mondhatom, nagyon szorgos kis ashtangi lettem. Bár ma pont emiatt az írás miatt lemondtam a gyakorlást a legkedvencebb oktatómmal, de pont szerinte az ashtangában nincsenek szabályok, és korlátok, és mindent úgy csinálj, ahogy akarsz (… asszem ilyesmit szokott mondani, ha tökre nem, akkor bocsi!) Már érzékelek némi változást fizikai szinten is, például már egész rendszeresen tudok úgy előreugrani a két kezem közt, hogy nem ér le a lábam…jupppííí! És már egész jól rá tudok feküdni a lábamra… mondjuk a teknőcpózom még mindig nekem a legszánalmasabb a csoportban. A többieké tulajdonképpen egyáltalán nem szánalmas, mint inkább ámulatba ejtő, hogy hogy a fenébe tudnak annyira összehajtogatódni… már előre érzem azt a mámort, amit majd akkor fogok, amikor nekem is menni fog. Szóval erre a csípőnyitásra még bőven gyúrnom kell, de a múltkor azt a megnyugtató információt hallottam, hogy akik régen sokat izmoztak, azoknak sokkal kötöttebb a válla meg a csípője… nahát, nem is tapasztaltam…J

Szóval, ha minden más sallangot le is akarunk venni róla, akkor is megmarad az Ashtanga javára az, hogy milyen rendkívüli boldogsághormon adagot tud szétlőni a sejtekben az, amikor valami olyasmit csinálsz meg végre, amit addig nem tudtál. Legyen szó elenyészőnek tűnő fél centiről, vagy kettővel több helyesen vett levegőről, vagy 2 másodpercről, amit fejenállásban töltöttél, a végén úgy érzed, hogy megint fejlődtél, és várod a következőt.

Azoknak mondom, akik még mindig abban a tévhitben élnek (megértem őket, mert én is így voltam vele sokáig), hogy a jóga valami messzi földről jött, nagyon nem európai, nagyon nem mai, füstölőszagú, zümmögős, ücsörgős, meditálós, unatkozós mozgás- vagy nem is mozgás, és ezért idegenkednek tőle, hogy rakjanak félre minden előítéletet, és próbálják ki! Én, aki világéletemben a pörgős, kimerítő mozgásokra voltam kalibrálva, néha a verejtékemet törölgetve mantrázom magamban, hogy „ne legyen már több kutyapóz”, a végén pedig a kimerültségtől még meditálnom is sikerül néhány fél percre. És amit régen, még a Bikramot próbálgató időszakomban nem értettem és éreztem igazán, hogy miért jó a végén a relaxáció… anno már alig vártam, hogy megneszeljem a többiek mocorgását, és mehessek végre zuhanyozni, most pedig vérig lennék sértve, ha megfosztanának attól a 15 perctől… csodás 15 perc, amikor próbálsz semmire gondolni (nekem mostanság nagyon nehézkesen megy, de mégis hiányozna, ha nem lenne). Szóval a kételkedőknek üzenem: kihívás minden szinten, fizikailag és mentálisan is… és ez jóóóó!

Na, és az a bizonyos mondat. Nem biztos, hogy tudom, hogy mi az a titokzatos valami, amit majd érezni fogunk, de kezdetnek ez is bőven jó. Beszélnek a stressz oldó hatásról, meg hogy megváltozik az életed, meg majd mindent másképp látsz… nagy szavak, és aki csak hallja és nem tapasztalja, annak hihetetlen is. Amit én már tudok az az, hogy ha jógázom, valami védőburok kerül rám, amiről lepattannak a rossz dolgok. Eddig én magam voltam a stressz, és amikor jógázom, mi ketten szétválunk, én maradok a buborékban, a stresszt pedig kint hagyom, és csak kellemesen komfortos távolságból szemlélem a bubim falán át… és ez egy sokkal élhetőbb viszony mindkettőnk számára.

Na és ez az, ami miatt számomra, és azt gondolom a mai emberek számára nélkülözhetetlen, hogy találjanak valamit, ami képes ugyanerre. Iszonyat feszültség van a világon, az embereken állandó nyomás és teljesítménykényszer ül, és ezt nem lehet bírni ép ésszel úgy, hogy nem keres az ember magának valamit, ami képes kiemelni napi pár órára ebből a mókuskerékből. Lehet ez valami kreatív hobbi, vagy olvasás, vagy sport, legyen az jóga vagy bármi más. Csak kapcsolja le teljesen az agyat a napi pörgésről. Van, akinek a lassú mozgás jön be, ami lenyugtatja a pulzust, a szívverést, és van, akinek az kell, hogy még inkább túlpörögjön, amíg aztán kisül a rendszer (én ezt szoktam érezniJ), a lényeg hogy átadd magad valami olyannak pár percre vagy órára, amit igazán szeretsz.

Nekem ez most az Ashtanga.