Vallás-terápia, avagy mit tud az Isten?

Szinte mindenki életében eljön az a perc, amikor úgy érzi, tehetetlen, rajta már csak a csoda segíthet. Ha hívő valaki, ha nem, zuhanó repülőgépen vagy kockázatos műtét előtt kétségbeesve keresi az emberfeletti segítséget. Hogy minek nevezzük, Sorsnak, Véletlennek, Szerencsének, Allahnak, Buddhának vagy Istennek, mindegy, a lényeg, hogy hiszünk a segítségében. De mit mond a tudomány a hitről? Vannak-e bizonyítékok a hit működéséről? Cikkünk a hit és a gyógyulás kapcsolatát járja körül. 


Számtalan tudományos vizsgálat zajlott és zajlik a hit és a gyógyulás kapcsolatának vizsgálatára. Igazolni tudták már például, hogy a szívműtéten és szívátültetésen átesett betegek gyógyulási aránya jobb vallásos emberek esetében, és a nőgyógyászati daganatos megbetegedésekből való gyógyulás aránya is magasabb, ha vallásos a beteg. Egy kutatás szerint a magas vérnyomás is ritkább hívők között és a stresszel való megküzdés képessége is jelentősen eltér. 

Ennek egyik oka, hogy a vallásosság hat az életmódra, hiszen többek között a válás, a dohányzás, az alkoholfogyasztás és a droghasználat előfordulási aránya is kisebb a hívők között. Mindebben segít az egyéni értékrend és a vallási közösség, mint megtartó, támogató erő. A különböző szertartások, mint például a betegek kenete (mely nem utolsó kenet, többször felvehető betegség esetén), az imádkozás, a virrasztás oldja a traumák feszültségét, segíti a feldolgozást, a belső béke visszanyerését. A hit által értelmet nyerhet egy felfoghatatlan esemény, például egy súlyos betegség, a remény pedig optimista gondolkodásra ösztönöz, ami támogatja az immunrendszer működését. Így lelki szinten könnyebbé válik a krízisekkel való megküzdés és mérhető javulás tapasztalható testi szinten is. 


Ugyanakkor nem csak a hívőkön segít az ima. A New Scientist című amerikai tudományos fórum szerint bebizonyosodott, hogy 11 %-kal javult azon betegek egészségi állapota, akikért imádkoztak, ami az bizonyítja, hogy az ima nem placebo. 


 Az ima pszichológiája 


Az ima megnyugtat, monotonitása, dallama által relaxál, ellazít. Az Istenhez fohászkodás által a problémák kimondásra kerülnek, amely hasonló ventiláló-gyógyító folyamatot indít be, mint mikor egy pszichológusnál vagy orvosnál panaszolja el valaki a fájdalmait, s ezáltal elvezeti, lecsendesíti a negatív érzelmeit. A földi perspektívából az égibe emelkedés – vajon milyen céllal adta Isten ezt a próbát, mire akar megtanítani – segít eltávolodni a problémától, így lehetségessé válik a helyzet átkeretezése, amely oldja az értetlenség és tehetetlenség szorongását. A szenvedés értelmet nyer, a „növekedés fájdalmává” válik, ahogy a Krisztus-terápia megalkotója, Bernard J. Tyrrell nevezi. Többé nem hiába való, sőt, lehetőséget ad a fejlődésre, ami értelmet ad a további életnek is, bármilyen nehéz körülmények alakultak is ki a nehézzé vált helyzet miatt. 


Mi zajlik mindeközben az agyunkban? 


 A neuroteológiának nevezett kutatási területen orvosok és pszichológusok keresik a hit jeleit és hatásait az agyban. Egy 2011-es kutatásban azt tapasztalták, hogy az agy mérete, főként a hippokampusz, a tanulásért és emlékezésért felelős agyterület mérete (amely kapcsolatba hozható a depresszióval és az Alzheimer-kórral) a kor előre haladtával megváltozik vallásos és nem vallásos, sőt másként változik még a különböző vallású emberek között is. Egy szintén nem régi kutatás szerint a frontális kéreg, amely az akarat, az öntudat, az önkontroll, a motiváció, a viselkedés és a gondolkodás kontrollálásának területe, aktívabb vallásos embereknél. A különböző agyi, neurológia eredményeket sokan a stressz hatásával magyarázzák, és próbálják összehasonlítani különböző olyan tevékenységekkel, melyek hasonlóak a vallásos élet imádságos hangulatához. A transzperszonális pszichológusok olyan spirituális hívő embereken végeztek kutatásokat, akik rendszeresen meditálnak, s azt találták, hogy az elmélyülés állapota pozitívan hat a kreativitásra, az érzékszervek érzékenységére, az önkontrollra, a házassági elégedettségre, az önmegvalósításra. Sőt, segíti a gondolkodás fejlődését és a moralitást. Isten és embertársaink szeretete az agyban olyan neurotraszmitterek termelésének szabályozójaként jelenik meg, mint a dopamin, a norepinephrin és a szerotonin, amelyek nagy hatással vannak arra, hogy nyugodtnak, ellazultnak, optimistának érezzük-e magunkat, vagy feszültek, agresszívek vagyunk. A kutatók a mai napig keresik, hogy van-e egy a vallásos hitért felelős isten-gén, vagy valószínűsíthető, hogy több agyterületen megtalálható a hit fizikai lenyomata. 


 Hogyan segíti a gyógyulást, ha hiszünk az orvosunkban vagy Istenben? 


A gyógyulásban való hit szerepét placebokísérletekkel bizonyították. Olyan betegcsoportokat alkottak, ahol egyik csoportnak hatóanyagot tartalmazó gyógyszert adtak, a másiknak hatóanyag nélkülit. Senki sem tudta előre, milyen kapszulát vett be, csak az abban való hit segíthetett, hogy ebben a kutatásban egy új gyógymódot próbálnak ki. Több esetben még az orvos sem tudta, kinek melyik szert adja, tehát az orvos hite sem befolyásolhatta a betegeket. Meglepő eredmények mutatkoztak, a két betegcsoport eredménye alig tért el egymástól. Egy későbbi kísérletben térdműtét esetén is végeztek efféle vizsgálatokat, s ijesztő volt publikálniuk az eredményeket. Akár történt gyógyító beavatkozás a műtétek során, akár csak egy behatolási helyet képeztek a térden, de ténylegesen nem gyógyítottak, a betegek állapota javult! A gyógyulásban, az orvosban való hit meghozta a várt eredményeket. A hit a pozitív dolgokra irányítja a figyelmet, a valahova tartozás élménye biztonságot nyújt, Isten szeretetének mindennapi megtapasztalása az elfogadás élményét adja, amely az egészséges személyiségfejlődés alapja. A megbocsátás gyakorlása által rengeteg dühtől és haragtól szabadul meg a hívő ember, melyek köztudottan önkárosítóak. 


Két ember hite is különbözhet, ami miatt természetesen különbözhet két hívő ember gyógyulási gyorsasága is. Ha a betegséggel való megküzdés során egy hívő beteg úgy vallja, ő maga irányítja az életét, Isten csak figyel, jelen van, de nem avatkozik közbe, jelentősen többet fog tenni a gyógyulásáért, nagyobb felelősséget fog vállalni, mint az a hívő, aki szerint bár Isten adja a nehézséget, de ő is juttat ki belőle, bele kell nyugodnunk a sorsunkba. S megint másként alakul a gyógyulás, ha Istent úgy fogja fel a beteg, mint egy segítő társ, aki hozzájárulhat, hogy világosabbá váljon a betegség üzenete. Ekkor mind Istennek, mind a betegnek része van a gyógyulásban, az embernek tehát meg kell tennie, ami tőle telik, de ha már tehetetlen, akkor az Istenbe vetett remény segítheti a gyógyulását. 


Ha hiszünk a sorsban, az előre elrendeltségben, könnyebb vagy nehezebb feldolgozni a betegségeket, tragédiákat?


Egy ember életminőségét, testi-lelki állapotát meghatározza, hogy van-e célja. Ha úgy érzi, nincs értelme az életének, szorongást, ürességérzést tapasztal. Elviselhetetlennek éli meg a „szürke hétköznapokat”, ezért igyekszik könnyíteni az állapotán, gyakran valamilyen tudatmódosítással, ami nem csak az alkohol vagy a drog lehet, hanem akár a munkamánia vagy a mértéktelen evés is. Ez ugyan nem ad értelmet az életének, de elviselhetőbbé teszi. Az, aki ugyan nem hívő, de tudja, miért él, lelkileg kiegyensúlyozottabb. A vallásos hittel élő emberek pedig még olyan helyzetekkel is képesek megküzdeni, amikor valami olyan trauma éri őket (pl. betegség vagy haláleset), amelynek földi szemszögből nézve nem látják az okát. A gondviselő erőben való hitük szerint az események feladatok, próbák okkal történnek. Ezzel a megközelítéssel ezek az emberek könnyebben képesek az ún. „reframingre”, azaz átkeretezésre, arra, hogy kellő önreflexióval más szempontokból is megvizsgálják a helyzetet, megértsék az üzenetét, s hatására morálisan és személyiségükben is fejlődhessenek. A sorsban, az előre elrendeltségben vagy a karmában való hit mellett nagyon fontos, hogy a szabad akaratban és a tudatos sorsformálásban is hisz-e az egyén. 


 Geszvein Erika, pszichológus