Karácsony,karácsony, karácsony

Ez az egyik fő dolog, ami miatt szíves-örömest visszafordítanám az időt, de az elmúlt fél évben sokszor éreztem azt, hogy jó lenne újra gyereknek lenni. Viszonylag sűrűn éreztem ellenállhatatlan késztetést, hogy anyukám szoknyáját keressem, de vitathatatlan, hogy ami legjobban hiányzik, az az igazi régi karácsonyérzés, amire visszagondolva még ma is végigborzongok.

Imádtam! … és most is imádom! … de a felnőttekkel annyira igazságtalan az élet, mert nem hagyja őket igazán örülni. És most nem is arra az unásig ismételgetett közhelyre gondolok, hogy”mert megőrülnek az emberek” meg „mert ezren vannak a plázákban”, meg stb, stb … %+!/(§’”+***, engem konkrétan ezek a kijelentések idegesítenek halálra így karácsony közeledtével, mert az emberek egyszerűen immmmááádnak panaszkodni (plusz egy közhely), és még az évnek ebben a „csoda klassz- fahéjillatú- forraltborozó- nyakig takarózva filmnézős- várakozás teli – világ legeslegjobb” időszakában is csak nyafognak. Nem szeretem, amikor valaki nem szereti a karácsonyt. Vagyis sajnálom, mert valami nagyon-nagyon jó, számomra például elementáris dolog marad ki az életükből.

Szóval én még visszagondolni is imádok azokra a szép időkre, amikor még karácsonykor az okozta a legnagyobb gondot okos kis kobakomnak, hogy vajon a görkoris barbit ( aszta, ezt aláhúzta pirossal a Word és nem ajánl fel helyette semmit…vicces, már a szót sem ismeri:)), vagy az éneklős „szindit” hozza  a Jézuska ( Az utóbbit hozta. Emlékszem arra a rettenet magnó kazettára, amit rendesen rongyosra hallgattunk a tesómmal… amikor épp jóban voltunk 10 percre). Persze mindig mindenből ugyanolyat kaptunk, nehogy újabb indokot szolgáltassanak nekünk anyuék a pankrációra. Merthogy az volt bőven. Szégyen- nem szégyen, irdatlan rossz testvérek voltunk, nem is értem, hogy élte meg mindkettőnk a felnőttkort.. ? Az evolúcióban a gyengébb mindig kiszelektálódik… szerencse, hogy ezek szerint nálunk kiegyensúlyozódtak az erőviszonyok. Vagy ha kellett anyu kiegyensúlyozta. Emlékszem, hogy többnyire tettlegesség jellemezte a viszonyunkat, aztán mikor nagyjából utolért a növésben, átváltottunk a verbális úton való érdekegyeztetésre…. naná, hogy az én kezdeményezésemre... már túl nagyot tudott ütni, és gyorsabban is futott.  Szegény szüleink… csoda, hogy nem őszültek meg, míg egy fedél alatt éltünk mindannyian.

Na de karácsonykor! Akkor valahogy mindig félreraktuk a kis sérelmeinket, és a takaró alatt együtt vihogtunk az elkövetkezendő rendkívül izgalmasnak ígérkező napok méltatásán (… nekünk ez a pár napos tűzszünet volt az ajándékunk nekik). Mesekönyvet nézegettünk, amit könyvtárból hoztunk… hjajjj de tök jó könyvtárszaga voltJ Persze egész éjszaka alig aludtunk, másnap meg valahogy kivételesen elsőnek pattant ki a szemünk… milyen kis érdekemberek a gyerekek. Egész nap alig tudtunk enni az izgalomtól (ezt a mellékhatást felnőttként is tudnám értékelni, de már nem jelentkezik). Aztán jött az egész család, alig fértünk el a házban, de annyira jó volt, hogy mind együtt vagyunk. Este végre jött a Jézuska, és egész éjszaka játszottunk, aztán meg egymás hegyén - hátán aludtunk. Azután emlékszem még egy két napig eltartott az idill, de amikor már iskolás voltam, pár nap után elkezdett rám ülni a depi, hogy nem sokára suli, pláne ha volt valami rendkívül érdekfeszítő (különösképpen 10éveseknek) „Kőszívűemberfiai”kötelezőnek feladva, amit persze csak a kis spíler - én olvastam ki, a világon senki más. Van az emlékeimben egy csomó film, meg sorozat, amiket ilyenkor nyomtak, pl. az Elfújta a szél, meg az Anne, és volt valami Cecile, vagy mi ... ezeket azóta is imádom!

A kis zsebpénzemen a sarki trafikból már november elején megkezdtem a beszerzést, és a rekamiénk aljában tároltam óriási biztonsági intézkedések mellett az ajándéknak szánt kincseket. Akkoriban még utáltam a beiglit, és a zselés szaloncukrot (már sajnos elmúlt), de imádtam leenni a fáról a gumicukrosat, meg a kókuszosat. És imádtam a fenyőfa illatát, meg a karácsonyfa izzók fényeit—ez nem múlt el:)

Eszembe jut egy nem olyan régi készülődés is. Pár éve a „legjobbam”mal megcsináltuk a kollégáinkat mézeskalácsból, és közben a Edoardo Vianello - Guarda come dondolo -t néztük meg youtube-on vagy ezerszer… hasfájósra röhögtük magunkat.

Visszatérve az elejére, hogy miért is igazságtalan az élet a felnőttekkel, azaz velem. Mert nincs idő ráhangolódni, úgy, mint kiskorunkban… na nem ám a külvilág miatt, ami már október végétől nyomja a Jingle Bells-t minden szögből egyenesen az arcunkba(egyébként pont ez a baj!!!! Mért nem lehet törvénybe foglalni, hogy tilos december előtt bárminemű karácsonyra utalót kirakni, hallgatni, mondani, írni, olvasni… ), hanem mert annyi más terhet rak a nyakunkba, hogy örülünk, ha 24-én fejbe kólint a fagyöngy, ha egyáltalán volt időnk felrakni. Na jó, lehet kicsit túldramatizálom, de én most ezt érzem. Még nem sütöttem mézeskalácsot, még nem voltam egyetlen könyvesboltban sem- ezt valamiért karácsonykor különösképp üdvözítő elfoglaltságnak érzékelem-, nem díszítettem fel a lakást, nem kreatívkodtam semmi rénszarvasost, nem hallgattam…igen még nem hallgattam Jingle Bells-t, és 7-én vettem észre, hogy már 2 napja elment a télapó...

Na, ha valamiért, hát ezért gyereket akarok! Alig várom, hogy akkor majd én is újra gyerek lehessek! Hogy 23-án majd vele is összebújva kuncogjunk a takaró alatt a másnapot várva, és könyvtárszagú mesekönyvet nézegessünk reggelig:)