A futás tett minket emberré? 3.

Fittség, 2005. Június  

1960. szeptember 10. Megadták a maratoni futás rajtjelét a római olimpián. 2 óra 15 perccel később millió néző előtt egy etióp áthaladt a célvonalon. Különlegesség, hogy 42 kilométert futott...mezítláb! Az a kép, ahogy a 28 éves Abebe Bikila megnyerte az aranyérmet, épp azon a helyen, ahol 25 évvel korábban Mussolini megindította csapatait az Etiópia elleni támadásra, körbejárja a világot.

Különleges genotípus?

Mintegy figyelmeztetés az atlétáknak, illetve az egész világnak: a fiatal bajnok az újságírók hadának azt nyilatkozta, hogy sok más etiópiai futó is meg tudta volna nyerni ezt a maratoni távot.

Ez a hőstett jelöl egy dátumot: ettől kezdve kétségtelenül Kelet-Afrika uralja a hosszútávfutó versenyeket.

Ez elég megdöbbentő és felkelti kíváncsiságunkat. Hogy magyarázzuk e sportolók kiválóságát? Szociokulturális tényezők együttesével (szegénység, a nemzetközi elismerés vágya, futó kultúra, politikai szándék)? Elvileg igen; de hogy magyarázzuk akkor, hogy a bajnokok többsége behatárolható területről jött? A kis kalengin törzs, amely egymaga szállítja a kenyai atléták háromnegyedét, hogy lenne másoknál jobban kitéve e társadalmi nyomásnak? Nehéz lenne nem észrevenni a tehetség e koncentrálódásában a genetikai hatást. De milyet? Létezik talán egy különleges genotípus, amely a hosszútávfutás tehetségeinek kedvez? Körülbelül 20 éve egyik elmélet követi a másikat.

Mivel e bajnokok többsége fennsíkokon él, a specialisták először arra gondoltak, hogy a magasság kedvezne az aerob erőfeszítéseknek a vörösvérsejtek számának növelésével: hiszen ezek szállítják az oxigént az izmokhoz. Csakhogy a hipotézis nem állta ki a tények próbáját: nem találtak különbséget a kelet-afrikai és más bajnokok között az oxigénfogyasztás terén. Másik lehetséges okként az izmok összetétele merült fel. Kétfajta izomrostunk van: az egyik gyors, amely a rövid és intenzív erőfeszítésekre szolgál; a másik lassú, amely hosszú távú erőfeszítést tesz lehetővé.

A lábikra 

Átlagosan egy ember izomrostjainak fele gyors, fele lassú; ez egy genetikailag meghatározott megoszlás, de attól is függ, hogy mennyire használjuk őket. Fiatal kortól kezdett hosszútávfutásra való edzéssel a lassú rostok aránya 90%-ra is növelhető. A kenyai vagy etiópiai futóknak esetleg eleve ilyen sok lassú rostjuk lenne? Nem talált. A kenyai bajnokokon végzett izomvizsgálatok egyértelmű eredménye: izmaik éppen olyan összetételűek, mint más élvonalbeli futókéi. Ez sem magyarázza meg, mi a titka az akár 800 méteren, akár maratoni távon megmutatkozó nyomasztó fölényüknek.

Immár 15 éve keresi a választ Bengt Saltin (Izomkutatási Központ, Koppenhága), összehasonlítva minden összehasonlíthatót a kenyai és a skandináv futók között. "Szerintem az egyik legfontosabb szempont a kenyaiak fáradsággal szembeni ellenállásra való képessége." - magyarázta az athéni olimpián. A kelet-afrikaiak izmaiban kevesebb tejsav halmozódik fel (ez az anyagcsere-hulladék blokkolja az izom-összehúzódási mechanizmust). Ez egy olyan előny, amely számukra lehetővé teszi, hogy - ugyanannyi oxigén felhasználása mellett - 10%-kal több kilométert tegyenek meg, mint az európaiak. Ez az energia-megtakarítás részben a kenyaiak áramvonalasabb testének köszönhető, mert ők kisebbek is, könnyebbek is az átlagnál. A lábikrák tömegét összehasonlítva Saltin nem kis meglepetésére azt állapította meg, hogy egy kenyai lábikra átlagosan 400 grammal kevesebbet nyom, mint a hasonló kategóriájú fehér futóké. A súlyponttól távol a nagyobb izomtömeg több energetikai ráfordítást igényelne, ezért a kisebb izomtömeg élvez előnyt: Saltin számításai szerint a kenyaiaknak futáskor 8%-kal kevesebb energiát kell felhasználniuk.

Vajon e jellemzők különleges géneknek köszönhetők-e? Ezt szeretné tudni Yannis Pitsiladis fiziológus (Kelet-afrikai Futók Nemzetközi Tudományos Központja, Glasgow-i Egyetem), aki három éve bejárta Etiópiát és Kenyát, hogy néhány milliliter nyálat szerezzen a hosszútávfutás élő legendáitól, DNS-üket vizsgálandó. Eddig úgy tűnik, az ACE-gén felelős a kitartásért; az etiópiai maratoni futók és az átlagos népesség között találtak is statisztikai különbségeket, ám a kenyai futók esetében ez nem áll fenn. Mindazonáltal úgy tűnik: a kenyaiak és az etiópiaiak részben genetikájuknak köszönhetik hosszútávfutói tehetségüket. Ez egy olyan következtetés, amely bizonyos tekintetben találkozik Lieberman és Bramble hipotézisével, miszerint az ember futásra született. Ám ekkor is felmerül, hogy ha hosszútávfutás révén tudott az ember fennmaradni, akkor a maratoni hírességek lennének a jövő emberei? Ha úgymond a kitartás képessége miatt váltunk emberré, következtethetünk-e ebből arra, hogy a jövőben a legkitartóbbak lesznek a legsikeresebbek? Aligha. Mert bármilyen előnyt jelentett is a futásban való kitartás 2 millió évvel ezelőtt, amikor a faj a környezet erős szelekciós nyomásának volt kitéve, ma már erről szó sincs. A hosszútávfutás képességei - elsősorban a ló háziasítása óta - már nem meghatározók a túlélési esélyek szempontjából. Épp hogy csak a győztes maratoni futóknak származik előnyük belőle (és az őket karosszékeikből csodálóknak); tehát evolúciósan semmi nem utal arra, hogy e fenotípus a jövőben kiváltságokat élvezne.

De ha az emberiségnek nincs szüksége a futásra, vajon el fogja-e végleg veszíteni ezt a számára már nem életbevágó képességet? Ne adj Isten, újra előemberi formát ölt?


Szakkifejezések:

Kalória: kis c-vel a hőenergia mértékegysége. Nagy C-vel vagy kcal-lal (kilokalória) a dietetikában jelölik. Ebben fejezzük ki a sejtjeink felépítéséhez, leépítéséhez, javításához szükséges kémiai, és az izmaink összehúzódásához, szívverésünkhöz, tüdőnk légző mozgásához, s a tetszés szerinti mozgásunkhoz szükséges mechanikai energiát. Ezen kívül az elektromos energiát, amely érzékelő, közvetítő és mozgató idegsejtjeinknek kell; a testünk átlagos 37 fokos hőmérsékletét fenntartó hőenergiát. A nemzetközileg elfogadott mértékegység ugyanakkor a joule (1 kcal = 4,18 kJ).

Proprioceptorok (vagy mélyreceptorok): a belső ingereket felfogó érző receptorok (érzékelők) egyik típusa. Az izmok, inak és ízületek állapotát érzékelik.

ACE: angiotenzin-konvertáló enzim. Többek közt az angiotenzin I fehérjét alakítja át angiotenzin II-vé. Ez mind rövid, mind hosszú távon hatást gyakorol a szív érrendszerre. ACE-gén: a plazma ACE-szintje egyénen belül állandó, egyénenként változó. E változatosság mintegy 50%-áért az ACE-gén inszerciós/deléciós polimorfizmusa felelős. Háromféle genotípus: II, ID, DD. Az II függ össze a kitartó fizikai teljesítménnyel, pl. hosszútávfutóknál gyakoribb, mivel az II genotípusúaknál edzés hatására jóval nagyobb teljesítménynövekedés érhető el, mint a másik két genotípusnál. A szívinfarktus kockázata pedig a DD genotípusúak körében mintegy másfélszerese az átlagosnak.

Lassú és gyors rostok: a gyors vagy fehér izomrostok nagy erőkifejtésre alkalmasak (sok ATP-t tartalmaznak), összehúzódásuk gyors (robbanékony), viszont gyorsan kimerülnek. Anaerob (oxigént nem igénylő) energianyerő folyamatok dominálnak. A lassú vagy vörös rostok ellenben kisebb erőkifejtésre képesek (kevesebb ATP), összehúzódásuk lassú, viszont sokkal kitartóbbak (sok az oxigént szállító myoglobin, ettől is vörösek; az oxigén miatt az aerob energianyerő folyamatok dominálnak). A rostösszetétel örökletesen meghatározott, edzéssel nem változtatható. Ugyanakkor adott rosttípus tömege befolyásolható a hipertrophia (izommegvastagodás) edzésmódszerrel.
 

Jakabffy Zsófia

A futás tett minket emberré? 2.

Fittség, Mozgás, 2005. Június 

Az ember futásra született, ugyanakkor vesztébe rohan, ha csak ül. És mivel immár nem végez elegendő gyakorlatot: viseli is ennek következményeit, melyek egyre halálosabbak.
Felkapni a kocsikulcsot, liften elérni az épület parkolóját, beülni a volán mögé, elautózni a bevásárlóközponthoz, leparkolni a bejáratnál, bevásárlókocsit tolni a sorokon, megtölteni, majd ugyanazon az úton hazatérni ... Egy óra leforgása alatt ez a program mint fizikai erőfeszítés a mai embernek alig több mint 50 kalóriájába kerül, eközben a család számára 100 000 kalóriát halmoz fel az egy hétre beszerzett élelmiszerek formájában. Ezzel szemben a történelem előtti vadász, kezében egy lándzsával, űzi a vadat. Futás, szapora léptek, lesben állás... Egy óra alatt akár 1 000 kalóriát is elhasznál, majd hozzájut 30 ezerhez zsákmánya révén, ha sikerrel járt. Ha pedig nem kedvezett neki a vadászszerencse, üres kézzel tér haza.

Nincs mentség: nyugati társadalmainkban eljutottunk egy olyan stádiumba, amelyben gyakorlatilag semmi szükség nincs többé fizikai erőfeszítésekre ahhoz, hogy helyet változtassunk vagy élelemhez jussunk. Kárhoztassuk, hogy már nem kell véres verítékkel megszereznünk a zsákmányt, vagy épp elkerülnünk azt, hogy egy ragadozó ebédjéül szolgáljunk?

Meg kell állapítanunk, hogy a nyugati életmódból lassacskán eltűnik a futás, sőt még a gyaloglás is. Ez pedig nem jár következmények nélkül. Mozgólépcső, lift, mozgójárda, autó, autóbusz, metró: spórolhatunk az idővel és az izomerő-kifejtéssel. E közlekedési eszközök használatát még tovább is adjuk nemzedékről nemzedékre: a szülő akaratlanul is azt sugallja gyermekeinek, hogy gyaloglás helyett gyorsabb valamely jármű. Felmérések szerint a 70-es években az 5-9 év közti gyermekek 80%-a még gyalog járt az iskolába, a 90-es évek végére ez az arány már csak 50%. Tehát minden második gyermek egy járműben kezdi és végzi napját!

Inaktivitási járvány

Az Egyesült Államokban becslések szerint a halálozások több mint 10%-áért immár az ülő életmód a felelős. Nemsokára Európában is már itt tartunk. Milyen is a klasszikusan ülő életmódot folytató ember profilja? Alkalmazott, aki hivatala közelébe parkol le, este hazamegy, rendszeresen néz tévét, passziói csak olyan békés tevékenységek, mint a barkácsolás vagy a horgászat. Még ha el is megy egy vagy két hétre síelni telente, túrázni nyaranta... Az ilyen fizikailag aktivitáshiányos népességre leselkedő veszélyek listáján elborzadhatunk: szív- és érrendszeri betegségek, elhízás, cukorbaj, elbutulás, rák.

A testgyakorlás többféle módon is segít az elhízás megelőzésében, a testsúly csökkentésében illetve fenntartásában. A kardió-gyakorlatok, pl. futás, power walking, úszás, aerobik, spinning, stb., ha elég hosszan végezzük őket (minimum 1 óráig, a megfelelő pulzusszámon), beindítják a zsírégetést. A fogyókúrához szükségesek, de nem elégségesek: a tapasztalat azt mutatja, hogy akár naponta több órát is edzhetünk, mégsem mutat kevesebbet a mérleg és a centiméter, ha nem kontrolláljuk a bevitt kalóriák, zsírok és szénhidrátok mennyiségét. Viszont egy jó hír: akik a fölösleges kilók leadása után sem hagyják abba a kardió-edzéseket, sokkal ritkábban híznak vissza.

Az erősítő gyakorlatok fő jellemzője, hogy azokat ellenállással szemben végezzük, ez lehet a saját testsúly, súlyzó, csigás gép, gumikötél, vagy éppen olyan természetes közegek, mint a víz. Ha kellően nagy az ellenállás, e gyakorlatok elősegítik az izmok vastagodását és erősödését, ami közvetetten szintén hozzájárul a fogyáshoz: mivel a megnövekedett izomtömegek több energiát használnak fel, mint a zsírszövetek.

Ami a szív- és érrendszeri betegségeket illeti, ez a világ vezető haláloka. A rendszeres testmozgás tágíthatja az artériákat, jelesül a koszorúereket is. Védelmet nyújt az elzáródásokkal (trombózisokkal) szemben, amelyek a vérben lévő túl sok zsír és cukor következményei. Kedvezően hat a vérnyomásra. A futás csökkenti a nyugalmi pulzusszámot, viszont lassítja a maximális pulzusnak az életkorral való folyamatos csökkenését. A futás erőtartalékot ad a szívnek, mintha járulékos fogaskereket helyeznénk el a kerékpáron.

Az Alzheimer-kóros esetek száma a következő évtizedekben a várható élettartam növekedésével jelentősen megszaporodhat. Egy 2001-ben megjelent kanadai tanulmány (Canadian Study of Health and Aging) kimutatta, hogy a magas szintű fizikai aktivitás a betegség előfordulási arányát felére csökkentheti. Mi lehet ennek a magyarázata? Az első indirekt: mivel a testgyakorlás karbantartja az érrendszert, csökkenti az agyi katasztrófák kockázatát. E katasztrófák komoly szerepet játszanak az Alzheimer-kór tüneteinek gyorsuló súlyosbodásában, hiszen előmozdítják az agyi sérülések jelentkezését. A második, közvetlenebb hatás: a fizikai aktivitás hozzájárul az agyi plaszticitás javulásához. Az agynak e képessége abban segít, hogy állandóan újraszervezze magát az idegsejtek közti új kapcsolatok létrehozásával. Akárcsak a szellemi munka és a társas kapcsolatok, a testmozgás is gazdagítja azt a környezetet, amelyben élünk, elhárítva a kognitív vagy memóriazavarok jelentkezését.

Tíznél is több tanulmány mutatta már ki, hogy a rendszeres testmozgás - az ülő életmódhoz képest - 60%-kal csökkenti a vastagbélrák előfordulását. Éspedig azzal, hogy fokozza a bél átjárását. Ami a mellrákot illeti, úgy tűnik, a testmozgás még ismeretlen mechanizmusok folytán csökkenti az ösztrogének aktivitását a mell bizonyos hormonális receptorain.

A testmozgás II. típusú diabetesben is segít azáltal, hogy növeli az érzékenységet a szervezet glükóz-felhasználását aktivizáló hormonra, az inzulinra. Így a vérben jelenlévő glükóz könnyebben lebomlik és hasznosul. Az energialeadás és a betegség megelőzése között lineáris összefüggést találtak.

A WHO (World Health Organisation) szakértőinek elemzése szerint napjainkban a civilizált nyugatot valódi inaktivitási járvány sújtja. Eszerint a 80-as és a 90-es évek között Európában 10-40%-kal nőtt az elhízottak száma, s ezen arányok országok szerint közvetlenül összefüggenek a fizikai tevékenységek csökkenésével, elsősorban a fiatalok körében. A kardiovaszkuláris betegségek mára a világ első halálokai. Az ülő életmód ezért közvetlenül is felelős ezért, mivel kétszeresére növeli a szív- és érrendszeri betegségek kockázatát.

Az anyagcsere-gépezet elkerülhetetlenül akadozni kezd

Egy ülő életmódú embernél az energia tárolását, illetve felhasználását lehetővé tevő "anyagcsere-gépezet" mond csütörtököt. Hogyan? Ennek megértéséhez nem kell más, mint hogy átgondoljuk, hogyan merít testünk energiát tartalékaiból, mihelyt ki kell fejtenie egy legalább 30-40 perces mérsékelt erőfeszítést. Az izom összehúzódásához szükséges energiát az ATP (adenozin-trifoszfát) nagy energiájú foszfátkötéseinek lebomlása adja. Az izmok ATP-tartalékai viszont csak 1-2 másodpercig, ill. néhány összehúzódásra elegek. További 20 másodpercen át az ATP kreatin-foszfátból képződik újra. Ezután, kb. 1 óráig a vércukrot és a glikogénraktárakat használjuk fel immár a kreatin-foszfát újraképzésére. Edzettebb személyek glikogén-raktárai nagyobbak. A zsírok felhasználása 20-30 perc után kezdődik el, és mintegy 1 óra után válik kizárólagossá, vagyis ekkor már csak a zsírok égnek.

Egy maratoni futó 500 gramm szénhidrátot és 71 gramm zsírt mobilizál két és fél óra alatt, miközben az ülő életmódú ember, aki őt a tévén keresztül nézi, elraktározza a zsírokat, és a felvett glükózt közvetlenül alakítja át zsírrá. Eredményként vérzsír- és vércukorszintje magasabb lesz. S ha futásra is adná a fejét, izmai képtelenek lennének annyi energiát előállítani, mint a maratoni futóéi. Miért? Mert izomsejtjei nem tartalmaznak elég mitochondriumot, vagyis olyan kis struktúrákat, amelyek az energia- (vagyis ATP-) termelés valóságos gyárai. Valójában csak a rendszeres sportolás teszi lehetővé az ülő életmódot folytató számára e mitochondriumok számának növelését és ezáltal az anyagcsere-gépezet újbóli beindítását. Mindaddig azonban a "katasztrófa-forgatókönyv" van érvényben. Az ülő életmódú ember hízik, könnyen lesz cukorbeteg, szív- és érrendszerének állapota romlik... akár általános egészségi állapota is, elkerülhetetlenül.

A rendszeres futás 63%-kal csökkenti a halálozási kockázatot 

Ha a fizikai aktivitás javítja egészségi állapotunkat, vajon lehetővé teszi-e azt is, hogy tovább éljünk? Nincs egyelőre végleges álláspont, azonban egy rendkívül érdekes epidemiológiai tanulmány bizonyítékot ad arra, hogy a rendszeresen futóknak hosszabb életre van esélyük. 1976 elejétől kezdve a Copenhagen City Heart Study 1998-ig követett nyomon 4600, 20-79 éves férfit. Kezdetben mindannyian egészségesek voltak, számos vizsgálatnak vetették alá őket, és a végén kardiológiai mérleget készítettek róluk. E kb. 20 éves periódus alatt egyesek állandóan joggingoltak, mások csak pár évig, megint mások egyáltalán nem. Az egészségükre hatást gyakorló rizikófaktorok - cukorbaj, dohányzás, alkohol, koleszterin, vérnyomás, továbbá: foglalkozás, végzettség - együttesét nézték. Az eredmények magukért beszélnek: a korai halál kockázata a joggingolóknál 63%-kal alacsonyabb, mint a népesség egészénél. Ezt azonban még meg kell erősíteni más populációk vizsgálatával, és pontosan meg kell határozni, milyen intenzitású és gyakoriságú legyen az edzés. Mindeddig egyetértés volt abban, hogy a mindennapi tevékenységen túl a minimális testmozgási ráfordítás hetente 1000 kalória kell legyen, ha a halálozási kockázatok terén szignifikáns változást akarunk elérni. Vajon mikor teszik ki a lift ajtajára, hogy vigyázat: egészségre ártalmas?!

Mit jelent a futás és a gyaloglás szinte teljes eltűnése ipari társadalmainkban? Ezt még ma is nagy győzelemnek gondolják. Századok alatt az emberek nagyrészt gyalog változtatták helyüket. És a XX. század második feléig kellett várni, amikor is a gépkocsi demokratizálódása egyre jobban felszabadította az embert az őt sújtó fizikai korlátok alól. Ma a futás nem kényszerűség, hanem szabadidő-tevékenység. A hosszútávfutás-versenyek nagy, népszerű események, amelyek több mint 30 000 nézőt vonzanak. A jogging iránti tömeges rajongás a 70-es évek elején kezdődött: egy olyan időszakban, amikor először kezdek aggódni a bolygó jövőéért, és napvilágot láttak az első természetvédő mozgalmak.

Mára a népesség egyre jobban két táborra oszlik. Az egyik oldalon a joggingolók állnak, akik igen kitartóan futnak. Az emberek többsége viszont soha nem fut, sőt egyáltalán nem használja testét intenzív erőkifejtésekre. Nincs arany középút. A hiperedzett és az elhanyagolt test közti kontraszt úton-útfélen szembetűnik.

Jakabffy Zsófia

A futás tett minket emberré? 1.

Fittség, 2005. Június 

Antropológusok meglepő eredményei szerint mai testformánk, sőt fejlett agyunk is a futás képességének köszönhető...Daniel Lieberman, a Harvard Egyetem antropológusa - aki egyébként maga is fut -, és Denis Bramble, az Utahi Egyetem állatmozgás-specialistája szerint arra születtünk, hogy fussunk! Mi, letelepedett modern emberek, talán csodálkozunk ezen; mégis, a két kutató által felszínre hozott tények azt tanúsítják, hogy a hosszútávfutás révén váltunk emberré.

Ez a helyváltoztatási mód tehette lehetővé a túlélést, és hogy különbözzünk más emberszabásúaktól, sőt, hogy később uralkodó fajjá válhassunk. A modern ember tehát a kitartó futás hagyományának örököse; és ha látnivalóan el is vesztette futási kedvét, ezen örökség maradványai még ma is kifejeződésre jutnak a más emlősöknél ritka, főemlősöknél pedig teljesen egyedülálló kitartási képességekben.

Tetőtől talpig futásra teremtve

E furcsa felfedezés története 14 éve kezdődött, amikor Lieberman malacokat tett fel a futópadra. Akkoriban hallgatóival együtt azzal foglalkozott, hogyan alkalmazkodnak a csontok a csontvázra ható különböző erőkhöz. De a kísérleti állatok nem voltak túl együttműködők: nem lehetett őket futásra bírni! A kíváncsivá lett antropológus megemlítette ezt biomechanikával foglalkozó kollégájának, Denis Bramble-nak, aki megoldotta a rejtélyt: a malacok azért nem tudnak futni, mert nem rendelkeznek a fej stabilizálását lehetővé tevő nyaki ínszalaggal. Ez a nyakcsigolyák hátoldalán végighaladó széles szövetszalag elengedhetetlen az egyensúly futás alatti fenntartásához. Nem véletlen tehát, hogy csak a futáshoz alkalmazkodott fajoknál találjuk meg: a majmoknál például nem, az embernél viszont igen. Ez az ínszalag a koponyaalapon lévő, nyaki középvonalnak nevezett kis csonttaréj formájában nyomot hagy a csontvázon. Az antropológus számára ez nem remélt szerencse, hiszen a lenyomat lehetővé teszi az ínszalag megjelenésének datálását.

De kanyarodjunk vissza a felfedezés történetéhez. Otthagyva a malacokat, a tudós belefogott a laboratóriumának polcait benépesítő emberi és előemberi koponyák vizsgálatába. Döbbenten fedezte fel, hogy a nyaki középvonal tisztán kivehető a Homo nemhez tartozó egyedek fosszíliáin, de nem az ezeknél régebbi Australopitechus-fosszíliákon. Ez a kis kinövés egylényegű lenne az emberré válással? És a futási készség a modern ember megjelenésekor bekövetkezett alkalmazkodás volna? Kutatónk elhatározta, hogy összes idejét és energiáját e mindeddig megválaszolatlan kérdéseknek szenteli.

Tény, hogy a modern ember kitartási képességei kiválóak; mégis milyen nehezen hisszük ezt el! Sok helyváltoztatás-specialista tanúsítja: kevés állat vehetné fel velünk a versenyt hosszútávfutásban. Az ember csapnivaló sprinter, de az egyik legjobb hosszútávfutó - bár a specialistáknak nem nyílt lehetőségük arra, hogy például antilopot tegyenek a futópadra, s összemérjék annak kitartását a miénkkel. És különben is, volna-e értelme összehasonlítani teljesítményünket a tőlünk igen eltérő anatómiájú négylábúakéval? Biomechanikai nézőpontból a kétlábúak futásával legfeljebb a négylábúak poroszkálása hasonlítható össze, ugyanis mindkettőre a mellső és a hátsó végtagok közti tökéletes fázis-ellentét jellemző. Ezzel szemben a galopp aszimmetrikus haladás: ilyet az embernél nem találunk. A galopp sokkal előnyösebb a négylábúaknak: egyrészt a lépés hosszán nyerhetnek vele, másrészt ilyenkor a gerincoszlop úgy működik, mint egy rugó, ami nem lehetséges a kétlábúaknál.

Hasonlítsuk tehát össze a poroszkáló négylábúak és a futó emberek teljesítményét gyorsaság és táv szempontjából! Az eredmény meglepő: a vasárnapi joggingoló 11-15 km/órás sebességgel halad, meghaladva az ugyanolyan tömegű négylábúak 10 km/órás kényelmi sebességét. Ennél nagyobb sebesség eléréséhez ők már áttérnek a galoppra. A legjobb maratoni futók pedig körülbelül két órán át több mint 20 km-rel futnak: őket még galoppban is kevés állat előzhetné meg - talán csak a farkasok, hiénák, lovak, gnúk és egyes kutyafajták. Miért pont ezek? Egyelőre nem tudjuk. De a legmeglepőbb, hogy legközelebbi unokatestvéreink, a nagy majmok képtelenek a kitartásra. Ha alkalmilag sprintelnek is, soha nem hosszú távon. Mindez idáig magunkat alacsony teljesítményűeknek hittük, mert nem vagyunk gyorsak. De a kitartás szempontjából nézve kijelenthetjük: az ember bajnok!

A futás nemcsak nyaki ínszalagunkon hagyta rajta nyomát az evolúció során: az egész emberi test tetőtől talpig kifejezetten futáshoz alkalmazkodottnak tűnik. A futás rugó-mechanikával működik, a járás pedig inga-mechanikával: e kettő nagy mértékben más struktúrát tesz szükségessé. Az Achilles-ín például semmi szerepet nem játszik a gyaloglásban, futáskor viszont 50%-kal csökkenti az anyagcsere-ráfordítást. Ugyanis ez teszi lehetővé, hogy amikor lábunk talajt ér, energiát gyűjtsünk, majd ennek segítségével újra elrugaszkodjunk: így egyfajta természetes rugóként szolgál. Az Achilles-ínt csak az olyan nagy emlősöknél találjuk meg, mint például az elefánt, vagy a futáshoz szokott állatoknál, mint például a ló, a kutya és a kenguru. A keveset futó majmoknak nincs is Achilles-ínjuk: az ő lábikrájuk közvetlenül csatlakozik lábcsontjaikhoz.

Mi a helyzet az izmokkal? Vegyük a farizmokat: az emberi test e legsúlyosabb és legerősebb izmai elsősorban épp futáskor aktívak; s a futáson kívül semmi nem igazolja hátsórészünk domború voltát. Nem meglepő ezután, hogy a majmok farizmai sokkal laposabbak és kisebb tömegűek, mint az emberéi.

Lábaink alakját szintén a futás hozta létre. A talpboltozat aktívan részt vesz a rugózásban, akárcsak az Achilles-ín. Ráadásul az ember lába elég hosszú a kellően nagy léptekhez, lábujjai pedig rövidek és párhuzamosak, ami az elrugaszkodási fázisnak kedvez; a majom lábfejei ellenben laposak, nagy és szétálló lábujjakkal.

Szükség lesz még a futáshoz a rázkódások felfogására: erre alkalmasak nagy ízületi felszíneink. A kitartó mozgás közben keletkező hőtöbblettől is meg kell szabadulnunk: mégpedig a teljes testünkön szétosztott izzadságmirigyeken keresztül. Ilyen kiváló hűtőrendszerrel csak kevés emlős dicsekedhet: a ló, a kenguru és megint csak bizonyos kutyafélék... Csökkent szőrösségünk, keskeny és megnyúlt testünk is kedvezőek a környezettel való hőkicserélés szempontjából. Egyszóval, tényleg futásra lettünk teremtve.

Hátra van még, hogy megtudjuk: ez az adomány mikor jelentkezett az evolúció során és milyen előnyökhöz juttatott bennünket. A datálásnál problémát jelent, hogy az olyan lágy szövetek, mint az izmok vagy az inak, nem fosszilizálódnak, így ilyeneket nem találhatunk. A csontváz ugyanakkor megőrizheti ezek nyomait, mint ahogy azt a nyaki ínszalag tapadása esetén láttuk. Más csontváz-elemek is mutatják, hogy futáshoz kapcsolódó erőhatások érték őket: például az ízületi felszínek nagysága, a lábcsontok struktúrája, a végtagok hossza vagy a medence magassága. A fosszíliák ezen új elemzési mátrixát alapul véve a két tudós a futás első jeleit körülbelül kétmillió évvel ezelőttre datálja: ez egybeesik a Homo erectus felbukkanásával, akit így akár Homo cursor-nak (Futó ember) is nevezhetnénk. A Homo erectus futáshoz való alkalmazkodása nem új felfedezés. Ami viszont új és fontos ebben a tanulmányban, hogy a kitartásról, és nem a gyorsaságról van szó, és hogy immár elég világosan kitűnik: e helyváltoztatási mód milyen óriási szerepet játszott a Homo nem evolúciójában.

Milyen evolúciós előnnyel járhatott a hosszútávfutás? 

Vajon azért kezdett futni az ember, hogy meneküljön, vagy épp hogy utolérjen valamit? Képzeljük el távoli őseinket a hatalmas szavannákon. Általában gyűjtögetnek, néha vadásznak - ám még nem találták fel a vadászathoz szükséges fegyvereket, ráadásul nem is különösképpen fürgék. Egyetlen esélyük marad, ha utol akarnak érni egy préda-állatot: kimeríteni, megállás nélkül üldözni. Ez viszont nagy energia-ráfordítást igényel, és nem is feltétlenül éri meg...

Mi lenne, ha a dögevőket utánoznák, s így jutnának húshoz? Ez sem egyszerű: hiszen a hiénák, a vadkutyák türelmesen várnak, hogy a már jóllakott ragadozók otthagyják a még rengeteg kincset rejtő, elhullott állatokat. Ezek is nagyon kitartó állatok. Az embereknek a legjobb falatok megszerzéséhez elsőként kell a helyszínre érkezniük. Hogyan? Az eget és a keselyűket kémlelve. Amint ezek elkezdik haláltáncukat, alant már akad mit enni. A legjobb megfigyelők és a legkitartóbbak kapják a legjobb kiszolgálást, vagyis proteinekben és zsírokban gazdagabb étrendet. Ez aztán fokozott erőnléthez, így még nagyobb kitartáshoz vezet; s a kitartóbbak biztosítják a legjobb túlélést is leszármazottaiknak.

A hipotézis testalkatunkon kívül meglepő szellemi képességeinkre is magyarázattal szolgál, mivel egy proteinekben gazdag étrend gyorsabb agyi fejlődést mozdít elő. A hús kalóriában és tápanyagokban gazdag, könnyebben emészthető, mint a rostos növények - tehát kevesebb energia kell átalakításához, így marad energia az agynak. Ezek szerint hosszútávfutó képességeinknek köszönhetően váltunk értelmesekké? A hipotézis forradalmian hangzik. Az ember hatalmas agyát arra használta, hogy gépeket és bonyolult eszközöket hozzon létre; s ez végül oda vezetett, hogy futási képessége teljesen feleslegessé vált. Autóval vagy egy egér-kattintással minden könnyedén elérhető. Őseink verítékével megszerzett hatalmas agyunk végül lehetővé tette, hogy soha többé ne kelljen futnunk!

Adjuk vissza a lábaknak a futás képességét 

A láb valódi remekmű - mondta Leonardo da Vinci. És valóban: 26 csontjával, több mint tíz izmával a láb az anatómiát tanulók számára igazi kihívás. Ez az ember egyik olyan testrésze, amely az évezredek során a legkevesebbet fejlődött. A láb boltozatos szerkezete, rövid, párhuzamos ujjai és széles talpa a fosszíliák tanúsága alapján már körülbelül 2 millió éve kialakultak. Liebermann és Bramble szerint az ember pontosan ugyanekkor kezdett futni. Természetesen mezítláb. A láb nem annyira gyaloglásra, állásra, mászásra való, mint futásra. A térd hajlása és a boltozatos talpak felfogják a földhöz való ütődés nagy részét; az inak rendszere -elsősorban az Achilles-ín -, rövid és párhuzamos lábujjakkal támogatva, lehetővé teszi az energia hatékony visszanyerését az elrugaszkodási fázis számára. Vagyis nemcsak gyalogolni, futni is tudnánk mezítláb. Ám mit találunk ma a sportüzletekben? Bonyolultabbnál bonyolultabb cipőket, melyek fel tudják fogni az ütődést, lehetővé teszik a jobb elrugaszkodást és az egyensúlyvesztés elkerülését. Röviden, olyan cipőket, amelyek a láb természetes képességeit helyettesítik. De a műszaki elgondolásokért folytatott eme versengésnek le kellene állnia. Miért mondjuk ezt? A túl kidolgozott cipők - mivel csökkentik a láb gyakorlatoztatását - az izmok és proprioceptorok degenerálódásához vezethetnek. Szerencsére egyes gyártók ma már ultrakönnyű cipők készítését javasolják, minden járulékos technológia nélkül: ezek olyanok, mintha mezítláb lennénk. Szoktassuk újra munkához a lábat, állítsuk vissza veleszületett képességeit! E marketing megfelel a két amerikai kutató tanulmányának: fedezzük fel újra őseink érzéseit, hogy a lábunk erőnlétét visszanyerjük.

Jakabffy Zsófia