Stressz stressz ellen

Fittség, 2007. Április, De Jure, 2006. II.

A stressz az élet sava-borsa, mondta a stressz felfedezője, Selye János. S akkor még szerényen fogalmazott. Miért? Mert só és bors nélkül még megélhetnénk, stressz nélkül azonban aligha. Teljesen stresszmentes élet nincsen.

Stresszmentes állapot csak maga a halál. Ugyanis minden inger, amely bennünket ér, sok különféle hatása mellett a stresszválaszt is kiváltja szervezetünkből; ez persze a gyenge és semleges ingereknél alig észrevehető. Az erős pozitív vagy negatív ingereknél azonban intenzív. A stresszválasz lényege az alkalmazkodás, és ez minden ingernél ugyanolyan, csupán mértéke és időtartama más.

GAS van 

Nézzük tehát, mi a közös az összes stresszreakcióban. Ez az úgynevezett GAS (generális adaptációs szindróma), amelynek három szakaszát lehet megkülönböztetni. Az első akkor következik be, amikor a szervezet találkozik egy ingerrel, s arra éberséggel válaszol: ez az ún. "alarm-reakció". Ezt követi az alkalmazkodás, amely ha túl sokáig tart, elvezet a harmadik szakaszhoz, a kimerüléshez.

De milyen stresszt is kívánjon még magának a modern ember? Ez azért is jó kérdés, mert általában mindenki úgy közelíti meg a stresszt, hogy miként kerülhetné azt el, ahelyett, hogy arra gondolna, milyen stressz is lenne neki jó.

Persze nem feledkezhetünk meg a negatív stressz feloldásának akár évezredes, akár ultramodern formáiról sem. Itt van például a meditáció, az imádság, a jóga. Tudni kell azonban, hogy ezek eredetileg messze nem stresszoldás céljára jöttek létre, az csak egy járuléka volt a sikeres meditációnak vagy imádságnak. Ami pedig a jógát illeti, ez olyan sokrétű és annyi válfaja van, hogy nem lehet általában véve azt mondani: a jóga mint olyan, stresszcsökkentő. Alapvetően persze a legtöbb jóga testhelyzet (elsősorban az egyensúllyal kapcsolatosak, mint például a fa-állás vagy a sas-póz), és a jógalégzés csökkentik az idegrendszer szimpatikus, izgalmi tónusát. Az egyszerű jógalégzés a ritmushullámzás egyenletességét biztosítja: ennek nyugtató hatását feszült helyzetekben is nagyszerűen kihasználhatjuk. A jógalégzés azonban ennél jóval több is lehet: képes az idegrendszer készenléti és nyugalmi hullámait befolyásolni.

A jógának azonban vannak olyan módszerei is, amelyek kifejezetten "stressznövelők": ilyen az ún. "tűzlégzés", vagy a koncentrációs gyakorlatok, amelyek fokozzák az éberségi (arousal) rendszer működését. Ha jól hajtják végre e gyakorlatokat, egyfajta stresszt keltenek, de ez éppen hogy nem kellemetlen, hanem extatikus jellegű, pozitív stressz, vagyis eustressz. Lényeges azonban a fokozatosság, és hogy csak akkor gyakoroljunk, amikor kiegyensúlyozottak vagyunk. Máskülönben a hatás fordítva sülhet el: zavartság, idegfeszültség, végül is distressz-állapot alakulhat ki.

Ébresztő! 

Térjünk vissza egy pillanatra a száraz tudományhoz. Jó stresszről (eustressz) és rossz stresszről (distressz) beszélünk, miközben azt mondtuk: minden stresszben van valami egyforma. De mi az egyforma a jó és a rossz stresszben? Egyértelmű: az ébresztő hatás. Legyen akár idegesség, akár meglepetés, öröm vagy extázis, az éberség növekszik, és a tudat egyvalamire fókuszál: arra, ami a stressz tárgya, kiváltója, vagyis a stresszorra. Vagy azért, mert fél tőle, mint egy villámlástól; vagy azért, mert elbűvöli, mint egy "szicíliai villámcsapás". Tehát még képi szinten is megragadható emez egész különböző stresszek közös vonása. A "szicíliai villámcsapást" a meglátni és megszeretni élményére mondják. Ez is őrült stressz, de nem sokan mondanák, hogy kerülendő. Persze vannak más vérmérsékletűek, akik jobban szeretik a hamu alatt izzó parázs visszafogottabb ideáját, vagy a házi tűzhely melegét...

Hihetetlen mértékben különbözünk stressz iránti hajlamainkban. Vannak, akik az egy az egyben, intenzív helyzeteket, érzelmeket kedvelik. Biokémiailag ez azt jelenti, hogy egész szervezetüket teljesen átadják az adrenalinnak, és ezt még jól is tűrik. Szívükkel élik meg az életet, s így nem meglepő, hogy gyakran éppen szívük az, amely időnap előtt felmondja a szolgálatot.

A másik típus viszont visszaszabályozott stresszben él szívesebben. Ők nem szeretik, ha teljesen elragadja őket valamely erős inger vagy érzelem; ilyen esetben védekeznek, általában elmenekülnek. A lassan kialakuló érzelmekben bíznak jobban, amely csak enyhe stresszt jelent. Biokémiailag: nem adják át magukat az adrenalinnak, mely félő, hogy hányná-vetné őket egy háborgó tengeren. A szép és lírai érzelmek sokkal inkább endorfinokat csalogatnak elő idegsejtjeikből, ezeket a megnyugtató, ópiumszerű anyagokat. Ezáltal a szerelem által okozott stresszt egy biztonságosabb formában élik át.

Vissza a jelenbe 

A legnagyobb stresszeket sokszor magunk okozzuk magunknak, saját gondolatainkkal magunk gyártjuk őket. Az emberben ugyanis kialakult egy minden fajhoz képest erősebb emlékezet, és vele együtt a jövőre való gondolás képessége. A jövő is stresszel bennünket, a múlt is, nemcsak a jelen.

Ezekre pedig egyelőre nem alakultak ki a megfelelő szűrőink. Folyton kísértenek a múlt rémei és a jövő árnyai. Ráadásul a hírközléssel még több stresszlehetőség támad. Így aztán az egész világ terhét hordjuk magunkon. Egyetlen ellenszere ennek, ha intenzíven belemerülünk az éppen most végzett tevékenységünkbe. Ha "ráfekszünk az áramlatra", s ezzel helyreállítjuk a jelenlét érzését. Mert az ember kivettetik a jelenből, és vissza kell találnia a jelenbe, saját jelenébe. Persze az emlékezet, az intelligencia, az előrelátás abszolút kívánatosak, csupán melléktermékeik nem azok: a múltba merülés és a jövő miatti szorongás. Az is kívánatos valamennyire, hogy tudjuk, mi történik a nagyvilágban. Mindezek emberi vívmányok, legyünk rájuk büszkék. Nem az a cél, hogy ismét primitívekké váljunk, vagy hogy gyermekek legyünk. Csupán az, hogy emberi képességeink ne pusztítsák el bennünk a jelenlét érzését.

A jövő és a múlt betegei

Az emberi létben két (ha nem három) ellentétes tendenciát kell összehangolni: a távlati célokra irányulást, a közvetlen célokat, és a jelenlétet. Bármelyik szenved itt csorbát, az hosszú távon nem tartható viselkedésekhez vezet. Ha mindent alárendelünk egy távoli célnak, és minél nemesebb ügy az, annál inkább, egyrészt könnyen a tönk szélére juthatunk, másrészt teljesen háttérbe szorítottuk szervezetünk igényeit. Elfelejtünk lazítani, képtelenek vagyunk kikapcsolni tudatunkat, és végül is kifosztjuk erőtartalékainkat. Ez már tulajdonképpen visszaélés azzal, ami adatott. És most itt nemes célokról beszélünk, nem pénzhajhászásról és hasonlókról. Egyébként nem ítéljük el az anyagi biztonságra való irányulást sem, amíg az nem öncélú: azért nem, mert a pénz hiánya bizonyítottan az egyik legfőbb stresszor, méghozzá olyan negatív stresszor, amely minket és családunkat elégedetlenné, boldogtalanná és diszharmonikussá tehet. Sajnos az ellenkezője nem igaz: a pénz nem tesz boldoggá. Ma már mindezek igazolódtak. Itt is csak az a probléma, ha mindent az anyagiaknak rendelünk alá. Ne mi szolgáljuk Mammont, szolgáljon ő minket!

Legyünk tehát életművészek, teljes emberek. Fedezzük fel újra a jelenlétet, hangoljuk össze közeli és távlati céljainkkal.

Eddig hanyagoltuk a múlt témáját. Pedig sokaknak a legfőbb problémája éppen ez. Ne mondjuk azt könnyelműen: engem a múlt nem érdekel! Bármelyikünk kerülhet a múlt fogságába. Elég ehhez egy olyan trauma, amellyel nem tudunk megbirkózni. Olyasmi, amit egyszerűen nem vagyunk képesek elviselni. Az ilyen trauma váltja ki a poszttraumás stresszbetegséget, amelyre jellemző, hogy a trauma, mint egy eleven seb, újra meg újra felnyílik. Az elviselhetetlen képzetek megrohannak, ami állandó szorongást kelt, hogy a traumához hasonló esemény újra bekövetkezik. A traumák megváltoztatják az emlékezetet. Egyrészt felfokozzák, másrészt összezavarják. A trauma ezért valamiképpen kilóg az életesemények láncolatából. Személyiségünk, tudatunk, energiánk egy része a múltban reked. De mi történik, ha a traumára egyáltalán nem emlékszünk, ha rá nézve amnéziásak vagyunk? Ez esetben is ott vannak az erős emléknyomok, csak nem tudatosak.

A traumák hosszú időre megemelhetik a szervezet stresszhormon-szintjét. Megmaradhat egy állandó éberség, riadókészültség. Nos, ez borzalmasan kimerítheti a stresszrendszert, és ennek közvetítésével az egész szervezetet. Így jöhet létre az idegösszeroppanás, vagy olyan szomatikus tünetek, mint a krónikus fájdalom, az idegi eredetű szívpanaszok, a stresszfekély, vagy a stressz eredetű bőrbetegségek és az irritábilis bél szindróma.

A gyógyító víz és levegő

Milyen terápia javasolható ilyenkor? Az elsődleges mindenképpen, hogy találjunk vissza a jelenbe: és ez traumák után nagyon nehéz. Könnyen mindent nagyon távolinak, közömbösnek vagy akár fárasztónak is érezhetünk. Jobb lenne csak pihenni és befelé fordulni. Egy rövid ideig ez rendben is van. De már Selye János leírta, hogy mennyire nem hatékony a passzív pihenés. Erőt kell venni magunkon, és fokozatosan áttérni az aktív pihenésre. Eleinte a könnyű mozgás is megteszi. Séták, barangolás a természetben, nordic walking... Később felfedezhetjük a wellness szépségeit, különösen az olyan terápiákat, amelyek a víz gyógyító erejét, relaxáló hatását aknázzák ki.

A Thalasso-terápia például a sós víz és az emberi szervezet harmóniáján alapul. A tengervíz és a vérplazma ugyanis hasonló koncentrációban tartalmaznak olyan ásványi anyagokat, mint a nátrium, a kalcium és a magnézium. A meleg algapakolás lehetővé teszi, hogy ezek az ásványok és a nyomelemek bejussanak sejtjeinkbe.

A sós víz és az algák megszabadítanak a káros anyagoktól, ezáltal csökkentik a stressz okozta tüneteket, gyulladásgátló és fájdalomcsillapító hatásúak. Az algakivonattal dúsított tengervizes pezsgőfürdő fokozza szöveteink oxigénellátását, élénkíti vérkeringésünket, egyúttal ellazít. A tengervizes medencékben pedig a testrészekre irányított különböző erősségű vízsugarak helyi szinten serkentik a keringést, lazítják az izmokat, s javítják a testrészek mozgékonyságát. A torna, a meleg és a sós víz felhajtóereje ízületeinket hajlékonyabbá, izmainkat erősebbé teszik.

Úgy gondoljuk, hogy az enyhe, pozitív stresszek a leghatékonyabbak a negatív stressz leküzdésében. Már a klasszikus "levegőváltozás" is ezen az alapon működött. Vágjunk neki és fedezzünk fel új területeket, akár a valóságban, akár képzeletben. Éljünk a felfedezés adta örömmel. Ahogy egy szép új helyre megérkezünk, úgy érkezünk meg a jelenbe. Vagy ahogy egy hegycsúcsra felérünk, úgy hagyjuk odalenn a gondjainkat, és gondolatainkat, melyek e gondokhoz kötnek. A fizikai erőfeszítés kicsit az életünkért való küzdelem érzését kelti. A vér izmainkba áramlik, egyre tettrekészebbek vagyunk. Ha megküzdünk, azt itt és most tesszük. Jelenlétérzésünk fokozódik. Ahogy fölérünk a hegycsúcsra, és körbenézünk, múlt és jövő egyaránt megfelelő távolságba kerülnek, míg saját jelenünk egyre intenzívebb. Valójában ez a mindenkori hegycsúcs. És átérezhetjük az erőfeszítés utáni pihenés örömét, miközben a levegő kicserélődik tüdőnkben. Agyunk felpezsdül az oxigéntől. A megfelelő gondolatok csak úgy maguktól támadnak, erőfeszítés nélkül. Ha pedig, mint gyermekkorunkban, legurulunk egy füves lejtőn, vagy egyszerűen csak megindulunk lefelé, a mélység ölelését érezzük...

Aztán persze vissza kell térnünk tevékenységeinkhez, vagy visszatérnek hozzánk hátrahagyott, gyötrő gondolataink, és szorongatnak. Nem baj. A krónikus stressz nem múlik el egyik pillanatról a másikra. Megint feszültek vagyunk, de ez természetes. Tudjuk azonban, hogy a feszültség akár el is múlhat; és gondolatban bármikor visszatérhetünk a már bejárt magasságokba.

 Jakabffy Zsófia

Az első ezeréves ember- Az örök ifjúság megkísértése

IPM, 2007. Január 

Saint Germain gróf kocsisától egyszer megkérdezték:
– Igaz, hogy urad már elmúlt 400 éves?
– Nem tudom – felelte amaz –, jómagam csak 130 éve szolgálok mellette.
Saint Germain éveinek számáról a legkülönösebb legendák keringtek. Egy bizonyos Gergy grófnő – akinél Casanova is megismerkedett vele – azt mesélte, hogy már 1758-ban, tehát 50 évvel azelőtt is találkozott a gróffal, ugyanolyan formában. Maga a gróf, ha a koráról volt szó, „szeretetreméltó ravaszsággal mosolygott… oly módon tudta megcáfolni a róla szóló legendákat, hogy többé már senki sem kételkedhetett valódiságukban. ’Néha azzal szórakozom, hogy nem elhitetem, éltem a régi korokban, hanem csak hagyom, hogy elhiggyék’ – mondotta egyszer Madame Pompadournak, máskor azonban – éppen Casanova jelenlétében – beszéd közben úgy mellékesen érintette azt a körülményt, mikor ő a tridenti zsinat atyáival ebédelt.” (Fenyő Miksa: Casanova). Arról, hogy már 300 éves is elmúlt, éppoly természetességgel beszélt, mint arról, hogy birtokában van a panacea, az egyetemes gyógyír; vagy hogy „a természettel azt tesz, amit akar, gyémántokat olvaszt, tíz-tizenkét darab gyémántból egy nagyobbat állít elő, kristálytiszta fényűt, amelynek súlya semmivel sem kisebb”. Minderről úgy szólt, mint csekélységről, ami zavarba ejtette azokat, akik hatásvadászatot vagy szélhámosságot gyanítottak nála – mint ahogy az is, hogy ismeretlen eredetű gazdagsága dacára aszketikusan élt.

Az örök ifjúság, a halhatatlanság esetében – leszámítva az utóbbi 10-20 évet – azt lehet mondani, szinte kivétel nélkül a mágiába és az okkultizmusba ütközünk. Nyugaton és keleten egyaránt. Az örök ifjúság fogalma elválaszthatatlan a többi természetfeletti vonatkozástól, s nem is mindig a fő cél, habár az egyik legtipikusabb. A lényeg inkább a természet által megszabott korlátok áthágása. Ide tartozik az aranycsinálás; vagy a teremtményi státusz, mint végzet meghaladási kísérlete; végül a titkosság: nagyon sokszor nem írták le, vagy csak körülírták a lényeget, amelynek csak néhányan voltak birtokában – a kiválasztottak. Noha az ilyen irányzatok a legjobb táptalajai a szélhámosságnak, maguk az ún. okkultisták nem szemfényvesztők, sokkal inkább kísérletezők, akiket a reális eredmény érdekli. A két típust nem moshatjuk össze; ugyanakkor nagyon nehéz eldönteni egy-egy konkrét személyről, hogy szélhámosról volt-e. Csak valószínűsíteni lehet.

Az egyik fő vonulat, amelyben az örök ifjúság mint lehetőség megjelenik, az alkimistáké, akik közé Saint-Germain is tartozott. Hogy az alkímiát megértsük, az analogikus gondolkodást kell segítségül hívnunk. Mert azokat a komplikált műveleteket, amelyeket az anyag transzmutációja során vittek véghez, ugyanígy lehet alkalmazni bármire, ami átalakítható, magára az emberi testre is. A lényeg: a kevésbé nemesből előállítani a nemeset. A múlandóból a maradandót. Az analógia alapján érthető az is, miért gondolták, hogy a fémek átalakítása során nyert tinktúrák valamelyikét fogyasztva, szert tehetnek az örök ifjúságra…

A második fő vonulatnak a jógát tekinthetjük. Ennek egyik alapgondolata a testben egy szunnyadó erő feltételezése; ez leggyakrabban az ún. kígyóerő (Kundalini) formájában jelenik meg, amelyet összpontosítás és légzési technikák segítségével ébresztenek fel. A folyamatot intenzív hő- és egyéb érzetek kísérik, főként a hátgerincben, amelyen át az erő felemelkedik. A gyakorlatok alapvető célja a mélyreható és tartós változás a tudatban, s nem a megfiatalodás. A jóga elsősorban nem az egészségre és a fiatalságra irányul. Emellett a jóga gondolatrendszerében szinte magától értetődő a megfiatalodás lehetősége. Ahogy más természetfeletti vagy annak tetsző képességeké is. A látszólag fiziológiai műveletek, mint a légzés visszatartása, vagy a jellegzetes pozitúrák, nem közvetlenül a testre irányulnak, hanem például a testben feltételezett erőkre és erőközpontokra (Csakrákra), amelyeknek ugyan vannak fizikai megfelelőik, de maguk elsősorban nem fizikaiak. Az ezekre való összpontosított figyelem révén a testérzések tudatosítása és a testi folyamatok feletti irányítás rendkívüli mértékben fejleszthető. A jógi többé-kevésbé képessé válhat arra, hogy visszatartsa, szinte „felfüggessze” légzését; hogy lelassítsa, vagy egyes források szerint átmenetileg megállítsa szívműködését. Nehéz határt vonni a reális lehetőségek és a fantázia, vagy illúziókeltés között; és ez vonatkozik a magát irracionálisan magas korúnak hirdető – vagy tanítványainak ilyet ígérő – jógikra is. A szkeptikus könnyen elutasítja a jógát a maga egészében, a hihetetlen állítások miatt; a hiszékeny csodaváró ellenkezőleg, mindenre vevő. Utóbbit alaposan ki is használják a jógával visszaélő szerencsevadászok, akik sokszor bűvészi és hipnotikus képességükkel visszaélve, akár azt is elhitetik, hogy amit a tanítvány lát, az több méter magasságban való levitáció...

Mindezek ellenére érdemes észrevenni a jógában azokat az elemeket, amelyek mind a szellemi képességek, mind a testi egészség fejlesztése terén egyedülálló értéket hordoznak – s épp ezek azok is egyben, amelyek révén lehetségessé válhat a fiatalkori kondíció megőrzése.

A jóga ötvözete olyan gyakorlatoknak és előírásoknak, melyek eredményessége akár a tudomány által is igazolható; és az említett „rejtett erőkkel” való manipulációknak. Az előbbiekhez tartozik a test izmait megnyújtó és a testérzékelést tökéletesítő ászanák (testhelyzetek) gyakorlása; továbbá a lassultság és elmélyült figyelem a légzés, az evés és az ivás terén. Mindezek igazolhatók: ezek során egy olyan lassabb ritmusra áll át a szervezet, amely egyfelől az idegrendszert teszi nyugodtabbá és stresszmentesebbé, másfelől az anyagcserét fogja vissza. Amint majd látni fogjuk: mindkettő valóban hozzájárul az öregedés késleltetéséhez. – És a túlzó állítások az erőközpontok és a halhatatlanság kapcsolatáról? Ezeknek is megvan a maguk szerepe: segítik az önszuggesztiót. Erről pedig újabban már bizonyos, hogy növelheti a valóban működő eljárások hatékonyságát; sőt, hatékonnyá tehet olyan műveleteket is, amelyek nélküle nem érnének semmit. Bizonyos azonban, hogy az önszuggesztióra nemcsak a „lélek”, hanem a test vegetatív folyamatai is válaszolnak. Lehet így előidézni fájdalmat vagy érzéketlenséget, katalepsziás izommerevséget vagy ellazulást, hideget vagy meleget – és akár az erő és energia érzését. Utóbbival már el is jutottunk egyfajta megfiatalodáshoz. Mint Brown Secard, az egykor híres párizsi neurológus.

Bizarr őssejtések 

1889. május 31-én Párizsban, a Francia Biológiai Társaság egyik ülésén a 72 éves Brown Secard beszámolt arról, hogy sikerült megfiatalodnia. Méghozzá attól, hogy bőre alá állati herekivonatot fecskendezett. Ennek eredményeként újra megnőtt az étvágya, testi ereje megújult, szellemi frissessége visszatért.

Secard bejelentésével megszületik az új tudomány, a gerontológia, amely mai formájában az idősödés folyamatát kutatja. Azt a folyamatot, amely azután Brown Secardnál is tovább haladt – a kezdeti sikerek ugyanis átmenetinek bizonyultak. Feltételezhetjük, hogy itt is nagyban besegített az önszuggesztió, amelynek az is táptalajt adhatott, hogy egy hasonló jellegű kísérlet korábban már sikeres volt. Állítólag.

Történt ugyanis, hogy egy bizonyos Monsieur Berthold, nem tudni, mitől vezérelve, kiherélt egy kakast, majd a heréjét visszavarrta a kakas testén egy másik helyre – lényeg, hogy az így nem vált kappanná, hanem kakas maradt.

Brown Secard után a stafétát az osztrák Steinach és az orosz Voronoff vette át. Először öreg állatokon kísérleteztek, melyekbe fiatal állatok heréit ültették be; az eredmény: látványos megfiatalodás. Ezen felbátorodva, Voronoff azután emberszabású majmok heréit ültette át férfiakba. Ám ezúttal csak átmeneti javulást ért el – ha egyáltalán…

Ami az eljárás mögötti gondolatot illeti, ez lényegében a mai kutatások szerint is megállja a helyét… Az ivarsejtek ugyanis tényleg különlegesek abból a szempontból, hogy végtelenül képesek osztódni. Nem úgy, mint a testi sejtek. Funkciójuk elvileg az élet nemzedékről nemzedékre való átadása. De miért ne lehetne másra is használni őket – például egy öregedő szervezet megújítására?

Keleti visszatartások

A keleti taoisták is ezen a nyomvonalon indultak el. Az általuk kidolgozott hosszú élet rítusokhoz azonban nem szükséges import anyag, elegendő a saját – feltéve, hogy valaki meg tudja azt őrizni. A test tehát – akárcsak a jóga szerint – önmagában hordozza a megújító erőt, ezt azonban fel kell ébreszteni. És mint ahogy az erre alkalmas jógagyakorlatok, a taoista szexuális rítusok is ezt célozzák. Lényegében a szexus erejét mint „hiperfizikait” tételezik, amely a testet úgy alakítja át és eleveníti meg, ahogyan a tűz megolvasztja a fémet. Ezek alapján egyfajta „belső alkímiáról” is beszélhetünk.

A taoizmus „panteonjában” a halhatatlanság eszményét testesíti meg az időszámítás előtti III. évezredben élt Huangdi, a Sárga Császár, aki a földiek közül elsőként emelkedett „egy sárkány hátán” a halhatatlanok közé. Miután az Egyszerű Hölgytől, a Sötétbőrű Hölgytől és a Kiválasztott Hölgytől beavatást nyert a szerelem művészetébe, azt mondják, „ezerkétszáz nővel hált, és halhatatlan lett.”

A megfiatalodás és a halhatatlanság kulcsa tehát: „a férfiúi mag kibocsátása nélkül sok fiatal nővel egyesülni.” Magas művészi fokra emelt, de személytelen szexuális rítusról van szó, mely sokkal direktebben irányul a megfiatalodásra, mint a jóga. Nagy hangsúlyt helyeznek az újdonságra – vagy azért, hogy így tartsák fenn a szükséges intenzitást, vagy azért, hogy így nyerjenek minél több jin (női) esszenciát…

Nyugati megszorítások 

Descartes, a 17. századi matematikus és filozófus, követelte, hogy a tudomány találjon már végre „gyógyírt az öregedésre” – méghozzá úgy, hogy az emberre, mint afféle gépre, alkalmazzák a mechanika törvényeit. Ez ridegen hangozhat, az emberi szervezetnek azonban tényleg van egy közös tulajdonsága a gépekkel: az oxidáció. A gépek számára ez rozsdásodást jelent, a mi szervezetünk számára – öregedést.

Az oxigén életfeltételünk és energiaforrásunk – de meg is károsít bennünket. Szükségünk van rá ahhoz, hogy az elfogyasztott táplálékot lebontsuk: ebből nyerjük az energiát. E folyamat során keletkeznek a sokat kárhoztatott szabad gyökök, amelyek elektronokat lopnak el testünk fehérjéitől és a genetikai információt hordozó DNS-től. Ez az „oxidatív stressz” DNS-károsodást, mutációt is előidézhet, ezért számos nyavalyáért és magáért az öregedésért is felelősségre vonható.

Miután ez néhány évtizede kiderült, kezdetét vette a nagy „gyökfogócska”. Úgy találták, aki sok színes zöldséget és gyümölcsöt eszik, melyek a legtöbb antioxidánst (A, C, E vitamint, szelént, stb.) tartalmazzák, az egészségesebb és tovább él. Ugyanez létezik étcsoki és vörösbor verzióban is, ezek antioxidánsai a flavonoidok – mértékkel élve velük, ezek is hasznosak. Mindebből logikusan úgy gondolták, hogy ezen anyagok szintetikus megfelelői – kellően nagy dózisban – a lehető legjobbat teszik majd szervezetünkkel. Csakhogy erre nincs bizonyíték. Sőt, még az a lehetőség is felmerült, hogy gyengítik a szervezet saját képességét arra, hogy megküzdjön a gyökökkel. Ennek ellenére milliók szedik ma is az antioxidánsokat.
A másik út magának az oxidációnak a lassítása. Mivel szabad gyökök a tápanyagok lebontásakor keletkeznek, ha kevesebb a tápanyag, kevesebb a szabad gyök is. A lényeg egy olyan étrendi megszorítás, amely állandó enyhe éhségérzetet tart fenn – és ez nem elhanyagolható faktor, mivel az éhség aktivál egy „életmeghosszabbító” gént (sir2), amely a szervezetet zsírtartalékai felszabadítására készteti.

Hiába a számtalan „fiatalító” szer és kúra, a tudósok azt állítják, egyelőre a kalóriamegszorítás az egyetlen olyan módszer, amelynek hatására vannak bizonyítékok. – A szokásosnál 30-40 százalékkal alacsonyabb kalórián tartott egerek élettartama kitolódik (maximális élethosszuk 39 hónapról 56-ra nő). Fontos megjegyezni, hogy az állatok csak alultápláltak, de nem rosszul tápláltak, mivel sok vitaminhoz és ásványi anyaghoz jutnak. Így aztán nemcsak hosszú életűek, hanem az öregedéssel kapcsolatos betegségeket – mint a cukorbaj és a rák – is elkerülik őket. Valójában a fiatalságuk hosszabbodik meg, és nem az öregségük. Egyetlen szépséghiba, hogy némelyikük elveszíti szaporodóképességét...

A kalóriamegvonás nemcsak állatoknál és nemcsak a laborban működik. Az Okinawa szigeti japánok arról híresek, hogy 40-szer valószínűbben érik meg a 100 éves kort, mint más japán szigetek lakói (továbbá, náluk is ritkább a cukorbetegség és a rák). Sokféle magyarázat született már erre, még olyan is, amely lassú életritmusukat, úgymond „lustaságukat” állítja előtérbe: „amit ma megtehetsz, azt megteheted holnap is”. Ebben is lehet valami, hiszen így elkerülik az öregedést siettető egyik fő tényezőt, a stresszt. Még valószínűbb azonban, hogy magas korukért az étrendjük felelős. Kalóriafogyasztásuk nagyjából 70 százalékkal alacsonyabb más japánokéhoz képest, és sok gyümölcsöt, zöldséget, telítetlen zsírsavat esznek.

Sikerrel jártak az emberekkel végzett kontrollált vizsgálatok is. Leonie Heilbronn és kutatócsoportja (Louisianai Egyetem) félszáz túlsúlyos, de egészséges kísérleti személynél próbált ki különféle étrendeket és mozgásprogramokat. Az eredmények azt mutatták, hogy az extrém diéta – illetve a mérsékelt, de mozgással kiegészített diéta is – csökkenti a testhőmérsékletet és az inzulinszintet. S tudható, azoknál, akik magas kort érnek meg, ez a két faktor szinte mindig jelen van. Diétával vagy anélkül…

A szupercentenáriusok receptjei 

Inkább anélkül? Valami ugyanis azt súgja: akik megérik a 100 évet, talán nem is koplalnak olyan nagyon. Talán tudnak valami jobbat ennél. Sokszor ezek az aggok még finoman kérkednek is azzal – midőn a hosszú élet titkát tudakolják tőlük –, hogy életmódjuk nem épp mintaszerű. A hosszú élet titka volt már így a sokat idézett „No sport”, vagy a fehérorosz Hanna Barisevics által javallt disznóhús-csemegeuborka-vodka; de előszeretettel kerülnek elő más szeszes italok is: a 122 évet megért Jeanne Louise Calment a napi egy pohár portóira esküdött, a japán Kamato Hongo a zöld teára és a borra; a 113 éves angliai ex-korelnök, Lucy Victoria d’Abreu pedig a gyömbér mellett a brandyre. – Mindebből a tudomány annyit igazol, hogy némi vörösbor még belefér egy fiatalító csodaétrendbe. És talán az is igaz, hogy nem árt kicsit lazán – azaz fiatalosan – kezelni az életet és magukat a fiatalító előírásokat is. Humorral öregedni – nehogy magunk váljunk nevetségessé, ha nem épp szánalmassá.

Látva az egyre szaporodó lárva- és múmiaszerű arcokat, melyek ráncos, foltos kezekre támaszkodnak, konstatálhatjuk, a plasztikai műtétek általi kamuflázs ritkán sikerül tökéletesen. (Ha esetleg a címlapokon látott, tinédzsernek tetsző 40-es sztártól illúzióink támadnának, gondoljuk meg, a mai számítógépes retusálási trükkök mellett még csak nem is sejthetjük, ki milyen a valóságban.) Maga a szervezet, amely a kifeszített izmok és bőr mögött rejlik, megmarad öregnek. Minden sejtben ott ketyeg a genetikai óra, és minden sejt magán hordja az eltelt évek kitörölhetetlen nyomát. Elsősorban a telomérák formájában.

Biológiai és kronológiai életkor 

A teloméra, pontosabban a DNS-szálak teloméra régiója, úgy képzelhető el, mint a cipőfűzők végén a műanyag borítás. Örökítőanyagot nem tartalmaz, funkciója a DNS védelme a károsodástól, elsősorban sejtosztódás során – ő maga azonban minden egyes osztódásakor kopik, rövidül egy kicsit. Így megy ez kb. 50 osztódásig, ezután a teloméra már annyira elnyűtté válik, hogy nem jelentenek többé védelmet, a DNS-szálak kirojtosodnak, a sejt génkészlete sérül, nem osztódik tovább – majd bekövetkezik a sejthalál.

Nem tudni, miért – valószínűleg az öröklés miatt –, egyesek hosszabb telomérákkal születnek, mint mások; nekik nyolcszor kisebb az esélyük egy halálos kimenetelű fertőzésre, és háromszor kisebb egy végzetes szívinfarktusra. Hacsak nem teszi tönkre idő előtt a teloméráikat a stressz, vagy ők maguk nem rövidítik meg azokat életmódjukkal.

E kutatások ismét azt támasztják alá, hogy a bőséges étkezés nem vezet hosszú élethez: ugyanis azok, akik elhízottak, a telomérákban mért biológiai életkor alapján 7,4 évvel öregebbek, mint a kronológiai életkoruk. A láncdohányosok, ha már több évtizede dohányoztak, még ennél is többet, 8,8 évet adhatnak hozzá a korukhoz. A legrosszabb helyzetben sajnos azok vannak, akik folyamatosan erős stresszhatás alatt állnak, például gyógyíthatatlan beteget ápolnak: ez 10 évet koptat el a teloméráikon.

Ez utóbbi alátámaszt egy további eredményt is, miszerint az olyan stresszcsökkentő módszerek, mint a meditáció, vagy a jóga, miért fiatalítanak. Az 5 éve rendszeresen meditálók – rímelve az előbbiekre – legalább 10 év mínuszt írhatnak fel maguknak.

Telomerázok

Nem minden sejtre jellemző azonban, hogy csak 50 osztódásra képesek. Vannak olyan sejtek is, amelyeknek a telomérái osztódás után sem rövidülnek, mint amilyenek az ősivarsejtek, az embrionális őssejtek és felnőtteknél a csontvelői őssejtek. Ezekben egy telomeráz nevű enzim állandóan helyreállítja a telomérákat, így a DNS szálak nem rövidülnek. A telomeráz-működés azonban az egyedfejlődés egy pontján abbamarad. Testi sejtjeinkben a telomeráz gének ugyan ott vannak, de kikapcsolt állapotban.

Nem így az ivarsejtjeinkben. Ezért az a végzetünk, hogy génjeink halhatatlanságát szolgáljuk, miközben magunk meghalunk. Testünk úgymond csak „túlélőgép” a génjeink számára. Ha továbbadtuk őket, túladhatnak rajta, azaz átengedhetik az öregedésnek, a betegségeknek és a halálnak. Nem véletlenül aposztrofálta Dawkins a géneket „önzőknek”…

De ott vannak a telomerázok más önző sejtekben is, mint a rákos sejtekben, melyek szintén a végtelenségig tudnak osztódni. A telomerázok ezért fontos célpontot jelentenek a rákkutatásban. Kikapcsolásukkal a rák növekedése megállítható lenne; s a rák kiküszöbölésével elhárulna a fő akadály a megfiatalodás útjából…
A másik oldalon, a testi szövetek öregedéssel járó sorvadását – mint amilyen az izomzat és az agyi állomány csökkenése – megállíthatnánk a telomeráz-gének bekapcsolásával. Ezzel kapcsolatban is elkezdődtek már a kísérletek. Amerikai kutatóknak laboratóriumi körülmények közt telomerázzal sikerült levágott telomérákat visszanöveszteni fiatalkori hosszúságukra. – A labortól az alkalmazásig azonban még hosszú az út. Aki mégis fiatalodni szeretne, de rögtön, minden erőfeszítés nélkül, annak viszont már rendelkezésére áll az új „elixír”: a növekedési hormon.

Növekedési hormonok

Edmund Chein doktor eredetileg olyan páciensekkel foglalkozott, akiknek hormonfunkciói sérülések következtében károsodtak. Eközben lett figyelmes arra, hogy a hormonok pótlása „újjáépítő” hatást gyakorolt az izmokra, a csonttömegre, a bőrre és más szervekre is. Elkezdte tanulmányozni az idevágó irodalmat, s ekkor találkozott az alábbi 1990-es kísérlettel, amely későbbi hormonterápiás módszerének alapja lett.

Daniel Rudman (Wisconsin Egyetem) 60 és 80 év közti férfiakon próbált ki egy 6 hónapos növekedésihormon-kúrát. Az eredmények látványosak voltak: a férfiak izomtömege átlagosan 8,8 százalékkal nőtt; testzsírjuk 15 százalékkal csökkent, bőrük kisimult, ráncaik eltűntek. Chein először önmagán kísérletezett, a következő eredményekkel: fél év alatt – minden életmód-változtatás nélkül – koleszterinszintje normalizálódott, mellkasi fájdalma megszűnt, súlyfeleslegétől megszabadult.
Ma már tömegesen zarándokolnak a megifjodni vágyók – köztük nem kevés hollywoodi sztár is – a Palm Springsi Életmeghosszabbító Intézetbe, hogy doktor Chein hormonkoktéljától újra úgy érezzék magukat, mint 25 évesen. Esküsznek rá: kerül, amibe kerül.

Sokáig a hosszú élet egy „szuperszelektíven hosszanélő” genetikai arisztokrácia kiváltsága volt – ez azonban gyökeresen megváltozhat: helyükbe léphetnek a szupergazdagok, akik megvehetik maguknak saját fiatalságukat. Akár ma, növekedési hormonok, akár majdan, telomerázok formájában.
De lehet, hogy a kezeléseknek más áruk is van. Egyelőre senki nem tudja átlátni az összes hosszú távú hatását annak, hogy ilyen komolyan beleavatkoznak az élet természetes „hanyatlásába”. A fiatalító eljárások a sejteket folyamatos megújulásra, szaporodásra ösztönzik, és ez sajnos a rák veszélyét is magával hozza. Ugyanez igaz a harmadik fő irányra, amely az őssejteket használná fel a szervezet regenerálására.

Őssejt, az élet forrása 

Ha egy öreg egér vérkeringését összekapcsolják egy fiataléval, az öreg egér gyorsabban gyógyul, például sérült izmai gyorsabban regenerálódnak. Az ezt kimutató Thomas Rando (Stanford Egyetem) szerint a titok nyitja a vérben lévő őssejtekben rejlik…

Életünk kezdetén egyetlen megtermékenyített sejt vagyunk. Ez a sejt osztódik, és a keletkező sejtek fokozatosan specializálódnak, különféle feladatokat ellátó szerveket alkotva. Nos, ha egyetlen sejt képes szívvé, májjá, izommá, aggyá válni – akkor nem történhetne-e meg ez újból és újból? Például akkor, ha egyik szervünk olyan károsodást szenved, amelyet ma visszafordíthatatlannak tartunk: amilyen például az izomsorvadás vagy az agyi állomány pusztulásával járó Alzheimer-kór. Nem lehetne-e pótolni az elhalt sejteket és szöveteket olyan sejtek segítségével, amilyenekből valaha létrejöttek? Sőt: nem lehetne akár vadonatúj szerveket előállítani ily módon? – Ez a perspektíva áll az őssejt-kutatás előtt, amely ma – a párizsi genetikust, Axel Khant idézve – „az emberiség egyik legnagyszerűbb tudományos kalandja”.

Őssejtek nemcsak a magzat és az újszülött szervezetében vannak, hanem a felnőttében is, sőt annak minden szövetében. Ezek az őssejtek ugyan már nem olyanok, mint az embrionálisak, de mégsem hordozzák magukon a felnőtt testi sejtek jellegzetességeit. Mintegy lebegnek az embrionális és a felnőtt állapot között. Feladatuk: folyamatosan regenerálni azt a szövetet, amelyhez tartoznak. Minél öregebb az ember, annál kevesebb lesz az őssejtje, így annál lassabban jönnek helyre a sérülései. Ha azonban sikerülne őssejteket előállítani és a szervezetbe bejuttatni, akkor regenerálódási képessége újra a régi lehetne…
De honnan vegyük őket? Ilyen célra létrehozott, vagy „fölösleges” – például a lombikprogram során szám felett keletkező – embriókból? Nem oda jutnánk ezzel vissza, hogy fiatal egyedeket áldozunk fel a megifjodás oltárán? A kérdésről máig nincs megegyezés. Vannak kutatók, akik az embriókat klónoznák, hogy majdan a beteget a saját sejtjeivel gyógyítsák. És ez a kollektív képzeletben a legőrültebb fantazmákat táplálja: örök élet, eugenizmus, teremtés, klónok hadserege…
Nem beszélve arról az aggasztó lehetőségről, hogy a felnőtt szervezetbe ültetett embrionális őssejtek egy speciálisan agresszív ráktípust, ún. teratómát alakíthatnak ki.
Van azonban egy eljárás, amely felkelti annak reményét, hogy nem kell embriókat felhasználni. Catherine Verfaillie (Minnesota Egyetem, USA) felnőtt szervezet őssejtjeit alakította át embrionálisakká. Vagyis olyan plasztikus sejtekké, amelyekből képződhet izom, porc, csont, máj és különböző típusú idegsejtek. Egyelőre úgy tűnik, az így nyert őssejtek nem idéznek elő rákos folyamatokat, csupán megújítják azt a szövetet, amelybe beültették.
A másik – 2004. óta Magyarországon is gyakorlatban lévő – megoldás, hogy az újszülött köldökzsinórjából vesznek mintegy 20-200 milliliter, őssejtekben gazdag vért, amelyet azután lefagyasztva tárolnak. Ha pedig az egyén a későbbiekben szöveti károsodást szenved, saját őssejtjeit juttatják vissza szervezetébe.
S eljöhet egyszer az idő, amikor sejteket, szöveteket és szerveket állítanak elő az őssejtekből – rendelésre… Lehet, hogy a 2000-es évek majdan úgy szerepelnek az emberiség történetében, mint amikor megtettük az első lépést a halhatatlanság felé vezető úton? – Addig is azonban, ki kell iktatni a genetikai károsodásokat és a rákot, például génterápiával. Ekkor már nem lesz akadálya annak, hogy a sejtek szaporodóképességét – telomerázokkal, hormonokkal vagy őssejtekkel – visszaállítsák fiatalkori szintre. A fiatalodás ettől kezdve válhat komolyan vehető lehetőséggé. A futurológusok azonban már ma is számolnak vele.

„Nem tervezem a megöregedést és a meghalást”

Az idézet a futurológus Ray Kurzweil-tól (Wellesley Műszaki Egyetem, Massachusetts) származik, aki az öregedést már nem tartja többnek mérnöki problémánál, mely hamarosan megoldható lesz, miáltal a természetes halál is eltűnik úgy a XXI. század végére. A jóslat a géntechnológia ugrásszerű fejlődésén alapul, mely a XX. század végi információs technológiai forradalomra emlékeztet. A fejlődés ütemét mutatja, hogy míg a HIV vírus meghatározása 15 évet vett igénybe, a SARS (Súlyos Akut Légzési Szindróma) vírusé már csak egy hónapot. Történelmi fordulóponton állunk: eddigi technológiai fejlesztéseinkkel környezetüket alakítottuk; mostantól elménk, anyagcserénk, személyiségünk megváltoztatása a cél; s hogy tönkrement szerveinket lecserélve, elsorvadt agyi pályáinkat újjáépítve akár 150 évig éljünk.
Vagy még tovább? Aubrey de Grey cambridge-i professzor szerint „hatvan körül lehet ma az első ezeréves ember”. Azt hihetnénk, hogy a 43 éves kutató a szüleit óhajtaná életben tartani ennyi ideig, csakhogy hőn szeretett felesége az, aki most éppen 63-ik életévében jár… A számítástudósból lett genetikus-biogerontológus nézetei felidézhetik a transzhumanistákéit: akik úgy képzelik, egyszer – nem is túl sokára – meghaladjuk az emberi állapotot. De milyen alapon is lehet ilyen vagy olyan jóslásokba bocsátkozni?

Hisz amikor a futurológusok belenéznek kristálygömbjeikbe, az eredmények makacsul megbízhatatlanok… Néhány dolgot leszámítva. Azt például, hogy a következő évtizedek technológiai fejlődésére nem lehet a korábbi fejlődés léptékét alkalmazni. A folyamat nem lineáris, hanem exponenciális, és a fejlődés ma rendkívüli mértékben felgyorsul. Akkor mégis mire számíthatunk – lássuk, hogyan festette le a jövőt Graham Lawton idén májusban, a New Scientistben – Enhanced Humans, Being Humans címen:
„2050-ben Peter Schwartz [Amerikában ismert tanácsadó] eldönti, mit is tegyen élete hátralévő részében. Már két sikeres karriert tudhat maga mögött, s szeretne még egyet, mielőtt meghal – amire nagyjából 50 év múlva számít. Akkor 150 év körül lesz, ami nem rossz egy baby boomer számára, de fiának, aki most 60 éves, még hosszabb életet tervez. Az a világ, amelyben Peter Schwartz él, merőben más, mint amelyben felnőtt. Az ipari és információs korszak immár történelem, melyet elsöpört az élettudományoknak az ezredforduló körül kezdődött forradalma. Schwartzot meglepően egészséges, boldog, gazdag és hosszú életű emberek veszik körül. Sokan felülmúlták velük született képességeiket: érzékeik és emlékezetük élesebb, intelligenciájuk magasabb. Az öregedés rendkívül lelassult: 100 évesek 50-nek néznek ki, 60 évesek 30-nak. Néhányan már most is 120 évnél tovább élnek, de a hosszú élet rekordok minduntalan megdőlnek. A betegség teljesen a múlté. A genetikailag tervezett babák megszokottak: néhányan már eleve olyan kiválasztott vonásokkal születnek, melyeket majd tovább is adhatnak…
Schwartz úrnak nem szokása a levegőbe beszélni: 2006. reális világában üzletember és „szcenárió tervező”, afféle „szuper-tanácsadó”, aki egészségipari mágnásoknak ad tippeket az élet meghosszabbításában rejlő üzleti lehetőségekkel kapcsolatban”.
Noha mindez úgy hangzik, mint egy techno-utópista fantázia – mely éppoly légből kapott, mint az olyan 1950-es jóslatok, hogy az ezredfordulóra holdvárosokban fogunk lakni, vagy tablettákat eszünk étel helyett –, a benne megfogalmazott fejlődésbeli kilátások komoly kutatásokon alapulnak.
Mindennek ellenére, „elementáris erővel sulykolják belénk a halál tudomásulvételét” – ahogy Aubrey de Grey mondja. Berendezkedtünk arra, hogy „a pillanatnak éljünk, mivel hamarosan úgyis meghalunk. Annak tudata azonban, hogy még legalább száz év áll előttünk, sokkal felelősségteljesebbé tehet minket – egymás és szülőbolygónk iránt is.”

Jakabffy Zsófia

A futás tett minket emberré? 1.

Fittség, 2005. Június 

Antropológusok meglepő eredményei szerint mai testformánk, sőt fejlett agyunk is a futás képességének köszönhető...Daniel Lieberman, a Harvard Egyetem antropológusa - aki egyébként maga is fut -, és Denis Bramble, az Utahi Egyetem állatmozgás-specialistája szerint arra születtünk, hogy fussunk! Mi, letelepedett modern emberek, talán csodálkozunk ezen; mégis, a két kutató által felszínre hozott tények azt tanúsítják, hogy a hosszútávfutás révén váltunk emberré.

Ez a helyváltoztatási mód tehette lehetővé a túlélést, és hogy különbözzünk más emberszabásúaktól, sőt, hogy később uralkodó fajjá válhassunk. A modern ember tehát a kitartó futás hagyományának örököse; és ha látnivalóan el is vesztette futási kedvét, ezen örökség maradványai még ma is kifejeződésre jutnak a más emlősöknél ritka, főemlősöknél pedig teljesen egyedülálló kitartási képességekben.

Tetőtől talpig futásra teremtve

E furcsa felfedezés története 14 éve kezdődött, amikor Lieberman malacokat tett fel a futópadra. Akkoriban hallgatóival együtt azzal foglalkozott, hogyan alkalmazkodnak a csontok a csontvázra ható különböző erőkhöz. De a kísérleti állatok nem voltak túl együttműködők: nem lehetett őket futásra bírni! A kíváncsivá lett antropológus megemlítette ezt biomechanikával foglalkozó kollégájának, Denis Bramble-nak, aki megoldotta a rejtélyt: a malacok azért nem tudnak futni, mert nem rendelkeznek a fej stabilizálását lehetővé tevő nyaki ínszalaggal. Ez a nyakcsigolyák hátoldalán végighaladó széles szövetszalag elengedhetetlen az egyensúly futás alatti fenntartásához. Nem véletlen tehát, hogy csak a futáshoz alkalmazkodott fajoknál találjuk meg: a majmoknál például nem, az embernél viszont igen. Ez az ínszalag a koponyaalapon lévő, nyaki középvonalnak nevezett kis csonttaréj formájában nyomot hagy a csontvázon. Az antropológus számára ez nem remélt szerencse, hiszen a lenyomat lehetővé teszi az ínszalag megjelenésének datálását.

De kanyarodjunk vissza a felfedezés történetéhez. Otthagyva a malacokat, a tudós belefogott a laboratóriumának polcait benépesítő emberi és előemberi koponyák vizsgálatába. Döbbenten fedezte fel, hogy a nyaki középvonal tisztán kivehető a Homo nemhez tartozó egyedek fosszíliáin, de nem az ezeknél régebbi Australopitechus-fosszíliákon. Ez a kis kinövés egylényegű lenne az emberré válással? És a futási készség a modern ember megjelenésekor bekövetkezett alkalmazkodás volna? Kutatónk elhatározta, hogy összes idejét és energiáját e mindeddig megválaszolatlan kérdéseknek szenteli.

Tény, hogy a modern ember kitartási képességei kiválóak; mégis milyen nehezen hisszük ezt el! Sok helyváltoztatás-specialista tanúsítja: kevés állat vehetné fel velünk a versenyt hosszútávfutásban. Az ember csapnivaló sprinter, de az egyik legjobb hosszútávfutó - bár a specialistáknak nem nyílt lehetőségük arra, hogy például antilopot tegyenek a futópadra, s összemérjék annak kitartását a miénkkel. És különben is, volna-e értelme összehasonlítani teljesítményünket a tőlünk igen eltérő anatómiájú négylábúakéval? Biomechanikai nézőpontból a kétlábúak futásával legfeljebb a négylábúak poroszkálása hasonlítható össze, ugyanis mindkettőre a mellső és a hátsó végtagok közti tökéletes fázis-ellentét jellemző. Ezzel szemben a galopp aszimmetrikus haladás: ilyet az embernél nem találunk. A galopp sokkal előnyösebb a négylábúaknak: egyrészt a lépés hosszán nyerhetnek vele, másrészt ilyenkor a gerincoszlop úgy működik, mint egy rugó, ami nem lehetséges a kétlábúaknál.

Hasonlítsuk tehát össze a poroszkáló négylábúak és a futó emberek teljesítményét gyorsaság és táv szempontjából! Az eredmény meglepő: a vasárnapi joggingoló 11-15 km/órás sebességgel halad, meghaladva az ugyanolyan tömegű négylábúak 10 km/órás kényelmi sebességét. Ennél nagyobb sebesség eléréséhez ők már áttérnek a galoppra. A legjobb maratoni futók pedig körülbelül két órán át több mint 20 km-rel futnak: őket még galoppban is kevés állat előzhetné meg - talán csak a farkasok, hiénák, lovak, gnúk és egyes kutyafajták. Miért pont ezek? Egyelőre nem tudjuk. De a legmeglepőbb, hogy legközelebbi unokatestvéreink, a nagy majmok képtelenek a kitartásra. Ha alkalmilag sprintelnek is, soha nem hosszú távon. Mindez idáig magunkat alacsony teljesítményűeknek hittük, mert nem vagyunk gyorsak. De a kitartás szempontjából nézve kijelenthetjük: az ember bajnok!

A futás nemcsak nyaki ínszalagunkon hagyta rajta nyomát az evolúció során: az egész emberi test tetőtől talpig kifejezetten futáshoz alkalmazkodottnak tűnik. A futás rugó-mechanikával működik, a járás pedig inga-mechanikával: e kettő nagy mértékben más struktúrát tesz szükségessé. Az Achilles-ín például semmi szerepet nem játszik a gyaloglásban, futáskor viszont 50%-kal csökkenti az anyagcsere-ráfordítást. Ugyanis ez teszi lehetővé, hogy amikor lábunk talajt ér, energiát gyűjtsünk, majd ennek segítségével újra elrugaszkodjunk: így egyfajta természetes rugóként szolgál. Az Achilles-ínt csak az olyan nagy emlősöknél találjuk meg, mint például az elefánt, vagy a futáshoz szokott állatoknál, mint például a ló, a kutya és a kenguru. A keveset futó majmoknak nincs is Achilles-ínjuk: az ő lábikrájuk közvetlenül csatlakozik lábcsontjaikhoz.

Mi a helyzet az izmokkal? Vegyük a farizmokat: az emberi test e legsúlyosabb és legerősebb izmai elsősorban épp futáskor aktívak; s a futáson kívül semmi nem igazolja hátsórészünk domború voltát. Nem meglepő ezután, hogy a majmok farizmai sokkal laposabbak és kisebb tömegűek, mint az emberéi.

Lábaink alakját szintén a futás hozta létre. A talpboltozat aktívan részt vesz a rugózásban, akárcsak az Achilles-ín. Ráadásul az ember lába elég hosszú a kellően nagy léptekhez, lábujjai pedig rövidek és párhuzamosak, ami az elrugaszkodási fázisnak kedvez; a majom lábfejei ellenben laposak, nagy és szétálló lábujjakkal.

Szükség lesz még a futáshoz a rázkódások felfogására: erre alkalmasak nagy ízületi felszíneink. A kitartó mozgás közben keletkező hőtöbblettől is meg kell szabadulnunk: mégpedig a teljes testünkön szétosztott izzadságmirigyeken keresztül. Ilyen kiváló hűtőrendszerrel csak kevés emlős dicsekedhet: a ló, a kenguru és megint csak bizonyos kutyafélék... Csökkent szőrösségünk, keskeny és megnyúlt testünk is kedvezőek a környezettel való hőkicserélés szempontjából. Egyszóval, tényleg futásra lettünk teremtve.

Hátra van még, hogy megtudjuk: ez az adomány mikor jelentkezett az evolúció során és milyen előnyökhöz juttatott bennünket. A datálásnál problémát jelent, hogy az olyan lágy szövetek, mint az izmok vagy az inak, nem fosszilizálódnak, így ilyeneket nem találhatunk. A csontváz ugyanakkor megőrizheti ezek nyomait, mint ahogy azt a nyaki ínszalag tapadása esetén láttuk. Más csontváz-elemek is mutatják, hogy futáshoz kapcsolódó erőhatások érték őket: például az ízületi felszínek nagysága, a lábcsontok struktúrája, a végtagok hossza vagy a medence magassága. A fosszíliák ezen új elemzési mátrixát alapul véve a két tudós a futás első jeleit körülbelül kétmillió évvel ezelőttre datálja: ez egybeesik a Homo erectus felbukkanásával, akit így akár Homo cursor-nak (Futó ember) is nevezhetnénk. A Homo erectus futáshoz való alkalmazkodása nem új felfedezés. Ami viszont új és fontos ebben a tanulmányban, hogy a kitartásról, és nem a gyorsaságról van szó, és hogy immár elég világosan kitűnik: e helyváltoztatási mód milyen óriási szerepet játszott a Homo nem evolúciójában.

Milyen evolúciós előnnyel járhatott a hosszútávfutás? 

Vajon azért kezdett futni az ember, hogy meneküljön, vagy épp hogy utolérjen valamit? Képzeljük el távoli őseinket a hatalmas szavannákon. Általában gyűjtögetnek, néha vadásznak - ám még nem találták fel a vadászathoz szükséges fegyvereket, ráadásul nem is különösképpen fürgék. Egyetlen esélyük marad, ha utol akarnak érni egy préda-állatot: kimeríteni, megállás nélkül üldözni. Ez viszont nagy energia-ráfordítást igényel, és nem is feltétlenül éri meg...

Mi lenne, ha a dögevőket utánoznák, s így jutnának húshoz? Ez sem egyszerű: hiszen a hiénák, a vadkutyák türelmesen várnak, hogy a már jóllakott ragadozók otthagyják a még rengeteg kincset rejtő, elhullott állatokat. Ezek is nagyon kitartó állatok. Az embereknek a legjobb falatok megszerzéséhez elsőként kell a helyszínre érkezniük. Hogyan? Az eget és a keselyűket kémlelve. Amint ezek elkezdik haláltáncukat, alant már akad mit enni. A legjobb megfigyelők és a legkitartóbbak kapják a legjobb kiszolgálást, vagyis proteinekben és zsírokban gazdagabb étrendet. Ez aztán fokozott erőnléthez, így még nagyobb kitartáshoz vezet; s a kitartóbbak biztosítják a legjobb túlélést is leszármazottaiknak.

A hipotézis testalkatunkon kívül meglepő szellemi képességeinkre is magyarázattal szolgál, mivel egy proteinekben gazdag étrend gyorsabb agyi fejlődést mozdít elő. A hús kalóriában és tápanyagokban gazdag, könnyebben emészthető, mint a rostos növények - tehát kevesebb energia kell átalakításához, így marad energia az agynak. Ezek szerint hosszútávfutó képességeinknek köszönhetően váltunk értelmesekké? A hipotézis forradalmian hangzik. Az ember hatalmas agyát arra használta, hogy gépeket és bonyolult eszközöket hozzon létre; s ez végül oda vezetett, hogy futási képessége teljesen feleslegessé vált. Autóval vagy egy egér-kattintással minden könnyedén elérhető. Őseink verítékével megszerzett hatalmas agyunk végül lehetővé tette, hogy soha többé ne kelljen futnunk!

Adjuk vissza a lábaknak a futás képességét 

A láb valódi remekmű - mondta Leonardo da Vinci. És valóban: 26 csontjával, több mint tíz izmával a láb az anatómiát tanulók számára igazi kihívás. Ez az ember egyik olyan testrésze, amely az évezredek során a legkevesebbet fejlődött. A láb boltozatos szerkezete, rövid, párhuzamos ujjai és széles talpa a fosszíliák tanúsága alapján már körülbelül 2 millió éve kialakultak. Liebermann és Bramble szerint az ember pontosan ugyanekkor kezdett futni. Természetesen mezítláb. A láb nem annyira gyaloglásra, állásra, mászásra való, mint futásra. A térd hajlása és a boltozatos talpak felfogják a földhöz való ütődés nagy részét; az inak rendszere -elsősorban az Achilles-ín -, rövid és párhuzamos lábujjakkal támogatva, lehetővé teszi az energia hatékony visszanyerését az elrugaszkodási fázis számára. Vagyis nemcsak gyalogolni, futni is tudnánk mezítláb. Ám mit találunk ma a sportüzletekben? Bonyolultabbnál bonyolultabb cipőket, melyek fel tudják fogni az ütődést, lehetővé teszik a jobb elrugaszkodást és az egyensúlyvesztés elkerülését. Röviden, olyan cipőket, amelyek a láb természetes képességeit helyettesítik. De a műszaki elgondolásokért folytatott eme versengésnek le kellene állnia. Miért mondjuk ezt? A túl kidolgozott cipők - mivel csökkentik a láb gyakorlatoztatását - az izmok és proprioceptorok degenerálódásához vezethetnek. Szerencsére egyes gyártók ma már ultrakönnyű cipők készítését javasolják, minden járulékos technológia nélkül: ezek olyanok, mintha mezítláb lennénk. Szoktassuk újra munkához a lábat, állítsuk vissza veleszületett képességeit! E marketing megfelel a két amerikai kutató tanulmányának: fedezzük fel újra őseink érzéseit, hogy a lábunk erőnlétét visszanyerjük.

Jakabffy Zsófia

Vallás-terápia, avagy mit tud az Isten?

Szinte mindenki életében eljön az a perc, amikor úgy érzi, tehetetlen, rajta már csak a csoda segíthet. Ha hívő valaki, ha nem, zuhanó repülőgépen vagy kockázatos műtét előtt kétségbeesve keresi az emberfeletti segítséget. Hogy minek nevezzük, Sorsnak, Véletlennek, Szerencsének, Allahnak, Buddhának vagy Istennek, mindegy, a lényeg, hogy hiszünk a segítségében. De mit mond a tudomány a hitről? Vannak-e bizonyítékok a hit működéséről? Cikkünk a hit és a gyógyulás kapcsolatát járja körül. 


Számtalan tudományos vizsgálat zajlott és zajlik a hit és a gyógyulás kapcsolatának vizsgálatára. Igazolni tudták már például, hogy a szívműtéten és szívátültetésen átesett betegek gyógyulási aránya jobb vallásos emberek esetében, és a nőgyógyászati daganatos megbetegedésekből való gyógyulás aránya is magasabb, ha vallásos a beteg. Egy kutatás szerint a magas vérnyomás is ritkább hívők között és a stresszel való megküzdés képessége is jelentősen eltér. 

Ennek egyik oka, hogy a vallásosság hat az életmódra, hiszen többek között a válás, a dohányzás, az alkoholfogyasztás és a droghasználat előfordulási aránya is kisebb a hívők között. Mindebben segít az egyéni értékrend és a vallási közösség, mint megtartó, támogató erő. A különböző szertartások, mint például a betegek kenete (mely nem utolsó kenet, többször felvehető betegség esetén), az imádkozás, a virrasztás oldja a traumák feszültségét, segíti a feldolgozást, a belső béke visszanyerését. A hit által értelmet nyerhet egy felfoghatatlan esemény, például egy súlyos betegség, a remény pedig optimista gondolkodásra ösztönöz, ami támogatja az immunrendszer működését. Így lelki szinten könnyebbé válik a krízisekkel való megküzdés és mérhető javulás tapasztalható testi szinten is. 


Ugyanakkor nem csak a hívőkön segít az ima. A New Scientist című amerikai tudományos fórum szerint bebizonyosodott, hogy 11 %-kal javult azon betegek egészségi állapota, akikért imádkoztak, ami az bizonyítja, hogy az ima nem placebo. 


 Az ima pszichológiája 


Az ima megnyugtat, monotonitása, dallama által relaxál, ellazít. Az Istenhez fohászkodás által a problémák kimondásra kerülnek, amely hasonló ventiláló-gyógyító folyamatot indít be, mint mikor egy pszichológusnál vagy orvosnál panaszolja el valaki a fájdalmait, s ezáltal elvezeti, lecsendesíti a negatív érzelmeit. A földi perspektívából az égibe emelkedés – vajon milyen céllal adta Isten ezt a próbát, mire akar megtanítani – segít eltávolodni a problémától, így lehetségessé válik a helyzet átkeretezése, amely oldja az értetlenség és tehetetlenség szorongását. A szenvedés értelmet nyer, a „növekedés fájdalmává” válik, ahogy a Krisztus-terápia megalkotója, Bernard J. Tyrrell nevezi. Többé nem hiába való, sőt, lehetőséget ad a fejlődésre, ami értelmet ad a további életnek is, bármilyen nehéz körülmények alakultak is ki a nehézzé vált helyzet miatt. 


Mi zajlik mindeközben az agyunkban? 


 A neuroteológiának nevezett kutatási területen orvosok és pszichológusok keresik a hit jeleit és hatásait az agyban. Egy 2011-es kutatásban azt tapasztalták, hogy az agy mérete, főként a hippokampusz, a tanulásért és emlékezésért felelős agyterület mérete (amely kapcsolatba hozható a depresszióval és az Alzheimer-kórral) a kor előre haladtával megváltozik vallásos és nem vallásos, sőt másként változik még a különböző vallású emberek között is. Egy szintén nem régi kutatás szerint a frontális kéreg, amely az akarat, az öntudat, az önkontroll, a motiváció, a viselkedés és a gondolkodás kontrollálásának területe, aktívabb vallásos embereknél. A különböző agyi, neurológia eredményeket sokan a stressz hatásával magyarázzák, és próbálják összehasonlítani különböző olyan tevékenységekkel, melyek hasonlóak a vallásos élet imádságos hangulatához. A transzperszonális pszichológusok olyan spirituális hívő embereken végeztek kutatásokat, akik rendszeresen meditálnak, s azt találták, hogy az elmélyülés állapota pozitívan hat a kreativitásra, az érzékszervek érzékenységére, az önkontrollra, a házassági elégedettségre, az önmegvalósításra. Sőt, segíti a gondolkodás fejlődését és a moralitást. Isten és embertársaink szeretete az agyban olyan neurotraszmitterek termelésének szabályozójaként jelenik meg, mint a dopamin, a norepinephrin és a szerotonin, amelyek nagy hatással vannak arra, hogy nyugodtnak, ellazultnak, optimistának érezzük-e magunkat, vagy feszültek, agresszívek vagyunk. A kutatók a mai napig keresik, hogy van-e egy a vallásos hitért felelős isten-gén, vagy valószínűsíthető, hogy több agyterületen megtalálható a hit fizikai lenyomata. 


 Hogyan segíti a gyógyulást, ha hiszünk az orvosunkban vagy Istenben? 


A gyógyulásban való hit szerepét placebokísérletekkel bizonyították. Olyan betegcsoportokat alkottak, ahol egyik csoportnak hatóanyagot tartalmazó gyógyszert adtak, a másiknak hatóanyag nélkülit. Senki sem tudta előre, milyen kapszulát vett be, csak az abban való hit segíthetett, hogy ebben a kutatásban egy új gyógymódot próbálnak ki. Több esetben még az orvos sem tudta, kinek melyik szert adja, tehát az orvos hite sem befolyásolhatta a betegeket. Meglepő eredmények mutatkoztak, a két betegcsoport eredménye alig tért el egymástól. Egy későbbi kísérletben térdműtét esetén is végeztek efféle vizsgálatokat, s ijesztő volt publikálniuk az eredményeket. Akár történt gyógyító beavatkozás a műtétek során, akár csak egy behatolási helyet képeztek a térden, de ténylegesen nem gyógyítottak, a betegek állapota javult! A gyógyulásban, az orvosban való hit meghozta a várt eredményeket. A hit a pozitív dolgokra irányítja a figyelmet, a valahova tartozás élménye biztonságot nyújt, Isten szeretetének mindennapi megtapasztalása az elfogadás élményét adja, amely az egészséges személyiségfejlődés alapja. A megbocsátás gyakorlása által rengeteg dühtől és haragtól szabadul meg a hívő ember, melyek köztudottan önkárosítóak. 


Két ember hite is különbözhet, ami miatt természetesen különbözhet két hívő ember gyógyulási gyorsasága is. Ha a betegséggel való megküzdés során egy hívő beteg úgy vallja, ő maga irányítja az életét, Isten csak figyel, jelen van, de nem avatkozik közbe, jelentősen többet fog tenni a gyógyulásáért, nagyobb felelősséget fog vállalni, mint az a hívő, aki szerint bár Isten adja a nehézséget, de ő is juttat ki belőle, bele kell nyugodnunk a sorsunkba. S megint másként alakul a gyógyulás, ha Istent úgy fogja fel a beteg, mint egy segítő társ, aki hozzájárulhat, hogy világosabbá váljon a betegség üzenete. Ekkor mind Istennek, mind a betegnek része van a gyógyulásban, az embernek tehát meg kell tennie, ami tőle telik, de ha már tehetetlen, akkor az Istenbe vetett remény segítheti a gyógyulását. 


Ha hiszünk a sorsban, az előre elrendeltségben, könnyebb vagy nehezebb feldolgozni a betegségeket, tragédiákat?


Egy ember életminőségét, testi-lelki állapotát meghatározza, hogy van-e célja. Ha úgy érzi, nincs értelme az életének, szorongást, ürességérzést tapasztal. Elviselhetetlennek éli meg a „szürke hétköznapokat”, ezért igyekszik könnyíteni az állapotán, gyakran valamilyen tudatmódosítással, ami nem csak az alkohol vagy a drog lehet, hanem akár a munkamánia vagy a mértéktelen evés is. Ez ugyan nem ad értelmet az életének, de elviselhetőbbé teszi. Az, aki ugyan nem hívő, de tudja, miért él, lelkileg kiegyensúlyozottabb. A vallásos hittel élő emberek pedig még olyan helyzetekkel is képesek megküzdeni, amikor valami olyan trauma éri őket (pl. betegség vagy haláleset), amelynek földi szemszögből nézve nem látják az okát. A gondviselő erőben való hitük szerint az események feladatok, próbák okkal történnek. Ezzel a megközelítéssel ezek az emberek könnyebben képesek az ún. „reframingre”, azaz átkeretezésre, arra, hogy kellő önreflexióval más szempontokból is megvizsgálják a helyzetet, megértsék az üzenetét, s hatására morálisan és személyiségükben is fejlődhessenek. A sorsban, az előre elrendeltségben vagy a karmában való hit mellett nagyon fontos, hogy a szabad akaratban és a tudatos sorsformálásban is hisz-e az egyén. 


 Geszvein Erika, pszichológus