Fogadalom - félig a kukában

Hááááát....nem véletlen, hogy az első 4 nap óta nem nagyon dugtam ide az orrom....nemigazán volt dicsekedni valóm diétafronton. Mondjuk úgy 70-80%-ban sikerül teljesítenem a tervet, de nem túlzottan példamutató a hozzáállásom, ha múltbéli akaraterőmet veszem alapul. Mondjuk úgy, hogy nagyjából visszazökkentettem az életem a régi kerékvágásba, többnyire betartom a saját kis szabályaimat, mozgok is mindennap, de azért indokoltan nem számítok kockahasra április elejére...sebaj, én így is büszke vagyok rá, hogy egész rövid pórázon sikerül tartanom a nemrégiben még elszabadultnak nevezhető szénhidrát éhségemet. Szerintem már ez is valami... néha sikerül meggyőznöm magam, többnyire, amikor fikarcnyi kedvem sincs szenvedni, hogy így 30 felé már indokoltan asszonyosodik az ember...néha meg a falnak tudnék menni testem fizikai megnyilvánulásán. Múltkor pl. ashtangán furcsa felismerésem támadt- ott ugye az embernek néha érintenie kell párnázottságra hajlamosabb testtájait, és én az egyik ilyen esetnél ráébredtem, mondjuk így, stílszerűen, megvilágosodtam, hogy ez bizony nem az én testem!...de nem ám!...sosem voltam nádszál vékony, na de ilyen fokú eltunyulást még nem észleltem saját testemen eddig. Ha valaki ismer, most biztos csóválja a fejét, ez így szokás, tudom-tudom, "jól nézek ki", meg" hova akarsz fogyni?"-hahh, ez anyukám szava járása...dehát, én ezeket a tereléseket nem veszem ám be! Tudom, amit tudok, látom, amit látok, csak épp nincs meg valamiért az a kattanás, ami nélkül nem mennek ezek a dolgok. A fogyókúrához nem kell más, mint ez a bizonyos kattanás, amikor elhatározod, bekapcsol az a valami, és onnantól, mint valami gőzmozdonyt hajt előre a célod felé, és nincs az a gyomorkorgás, ami eltántorít...Hát ez nekem most az istenért sem jön, pedig lelkem rajta, én akarom! Az elméletem, hogy ehhez kell egy csomó hely az agyban, azaz ilyenkor az embernek ne legyenek komolyabb foglalatosságai, gondolatai, hogy kellően tudjon a diétára koncentrálni, hogy kellően tudjon szenvedni. Amikor semmi más problémája nincs az embernek, valahogy alkalmatosabb ezekre a kínlódásokra, hogy megállja, hogy nem eszik ezt, nem eszik azt, és más sem hajtja, mint eme fennkölt cél, hogy magát a tökéletesség felé tuszakolja. Nahh,de ha az embernek pont van elég kínlódni valója, tennivalója, és nem nagyon jut ideje azon morfondírozni, hogy tökéletesség álomképét vizualizálja maga elé a nap minden egyes percében, akkor valahogy a cél is elsenyved, és máris könnyebben nyúl a tejes dobozért ( ez az én keresztem, nem a csoki)...erre jön a revizor ( a párom, akit megbíztam az elején nagy elszántságomban, hogy ügyeljen a szabálysértéseimre) és jól kiveszi a kezemből a dobozt, én meg megsemmisülve tudatosítom magamban, hogy bizony szégyenletes akaraterő hiányban szenvedek. Ez a nők életének megkeserítője..... mutassatok egy pasit, akinek ilyen problémái vannak! Itt van az én Életem Párja...mióta nem szaladgál le napi 40 km-t a munkájából kifolyólag, és azóta étvágya is van, egész helyes kis pocak gömbölyödik a pólója alatt...és kit érdekel?? Én nem is látom! Eszik éjjel- nappal (merthogy közben a cigiről is leszokott:) ) csokitól kezdve a nápolyin és a kakaós csigán át az olívaolajban tocsogó tésztáig mindent, aminek már a látványától is felpattan rám vagy 2 kiló, ja és nem sportol a világon semmit...és annyi látszik rajta, hogy kicsit kifele homorú a hasa, és végre nem befele. Hát hol itt az igazság??


Nincs igazság, ezt zsebre is rakhatjuk... nincs mást tenni, mint elfogadni az elfogadhatatlant, vagy várni a kattanásra és belevágni a nagy fogadalmakba!

Fogadalom - Az első 4 nap

boldandfab.wordpress.com

Képtelen vagyok mást csinálni, mint hanyatt fekve apró és óvatos ujjmozdulatokkal gépelni...pedig a mai programban csak egy 25 perces edzés volt...mondjuk az mind karra... nahh, ez nem egy erős kifogás,sőt  ha a sportmúltamat nézem, kifejezetten szégyenletes. A világ legigazságtalanabb dolga, hogy milyen nehéz izmokat építeni, és zsírt leépíteni, ellenben milyen könnyű izmot veszíteni és zsírt gyarapítani...pfff.. Arról nem is beszélve, mennyivel egyszerűbb jó cukros, finom, szénhidrát dús kajákat kapni és összedobni, mint tojásfehérjén, meg zöldségen tengődni.
A program mozgás része kifejezetten kevésnek tűnik első ránézésre, az első napi után még rögvest bevállaltam egy Ashtangát is. Na nem mondom, a kettő együtt már nem volt kutya! Szégyenszemre és eddig példátlan módon nagyon nyugdíjasan mentek a "csaturangák", a vége felé már elég spórolósan bántam a "kutya pózokkal", a hátra bukfenceket maradéktalanul elsunnyogtam (még jó, hogy csak a fa mögött volt hely, így szinte teljes anonimitásban tudtam bliccelni), szóval ahol tehettem próbáltam nem használni a karizmaimat.
A mai karedzés pedig ezek után már halva született ötlet volt, de ennek ellenére csak egy feladatot spóroltam le, mert már sajna nem maradt power a bicepszemben.
Egyébként mindez egyáltalán nem lenne kimerítő, ha az ember rendesen ehetne... valószínűleg tudatos (vagyis nyilván az), hogy ilyen rövidke kínzások vannak az első fázisban, mert ennyi energiával ezt is bőven elég túlélni.


Ami a diétát illeti, szerintem egész jól nyomom...azaz jól tűröm. Még nem nagyon csaltam: esküszöm 2 korty tejet ittam az elmúlt 4 napban, többet nem! Ez bizony nagybetűs TELJESÍTMÉNY tőlem, mert tejfüggő vagyok, annak ellenére, hogy a gyomrom egyébként nem nagyon bírja. A kaja mennyiségével nincs gond, mert vagy 6-szor kellene enni...én ennyit messze nem is szoktam, mert nincs is ennyi idő egy napban, amit ébren töltök, ha 3 óránként eszem( így kell, mert ettől felgyorsul az anyagcsere!) Csak hát erősen meg van kötve a szénhidrát mennyisége, többnyire csak fehérjét és zöldséget lehet enni, ami így a karácsony után elég nagy sokk. Az első nap nem volt túl csodás, mert hiába ettem, akkor is "éhes"maradtam..gondolom inkább szénhidrát hiányos. A másodikra nem is emlékszem, úgyhogy biztos jobb lehetett, mert nem hagyott bennem mély nyomot (vagy romlik az agyi tevékenységem a CH megvonástól...). Tegnap egyéb okokból amúgy is diónyi volt a gyomrom, így nem volt gondom az étkezéssel. Na gondoltam, hogy nem lesz ez mindig ilyen könnyű, úgyhogy ma reggelre már arra ébredtem, hogy majd éhen veszek, de sikerült nem csalni, csak a megengedett CH mennyiséget vittem be...igaz, ma szinte csak a CH-okat ettem ki a listából:), nem ment le a torkomon több tojásfehérje...pedig még hátravan 86 nap. Olyankor, amikor meginog a kitartásom, azt szoktam csinálni, hogy jól megnézem, miért is csinálom az egészet...ez mindenkinek jól jöhet! Az itt található  képek többnyire elég inspirálóan hatnak rám, és mind Jamie fotói ( pfff milyen szép kockás a hasa), mind ezek  az eredményeket bemutató képek továbblendítenek a nehézségeken. Némelyik egyébként hihetetlen...


Szóval csodapirulák ide vagy oda...a szépségért szenvedni kell és kész!

Karácsony,karácsony, karácsony

Ez az egyik fő dolog, ami miatt szíves-örömest visszafordítanám az időt, de az elmúlt fél évben sokszor éreztem azt, hogy jó lenne újra gyereknek lenni. Viszonylag sűrűn éreztem ellenállhatatlan késztetést, hogy anyukám szoknyáját keressem, de vitathatatlan, hogy ami legjobban hiányzik, az az igazi régi karácsonyérzés, amire visszagondolva még ma is végigborzongok.

Imádtam! … és most is imádom! … de a felnőttekkel annyira igazságtalan az élet, mert nem hagyja őket igazán örülni. És most nem is arra az unásig ismételgetett közhelyre gondolok, hogy”mert megőrülnek az emberek” meg „mert ezren vannak a plázákban”, meg stb, stb … %+!/(§’”+***, engem konkrétan ezek a kijelentések idegesítenek halálra így karácsony közeledtével, mert az emberek egyszerűen immmmááádnak panaszkodni (plusz egy közhely), és még az évnek ebben a „csoda klassz- fahéjillatú- forraltborozó- nyakig takarózva filmnézős- várakozás teli – világ legeslegjobb” időszakában is csak nyafognak. Nem szeretem, amikor valaki nem szereti a karácsonyt. Vagyis sajnálom, mert valami nagyon-nagyon jó, számomra például elementáris dolog marad ki az életükből.

Szóval én még visszagondolni is imádok azokra a szép időkre, amikor még karácsonykor az okozta a legnagyobb gondot okos kis kobakomnak, hogy vajon a görkoris barbit ( aszta, ezt aláhúzta pirossal a Word és nem ajánl fel helyette semmit…vicces, már a szót sem ismeri:)), vagy az éneklős „szindit” hozza  a Jézuska ( Az utóbbit hozta. Emlékszem arra a rettenet magnó kazettára, amit rendesen rongyosra hallgattunk a tesómmal… amikor épp jóban voltunk 10 percre). Persze mindig mindenből ugyanolyat kaptunk, nehogy újabb indokot szolgáltassanak nekünk anyuék a pankrációra. Merthogy az volt bőven. Szégyen- nem szégyen, irdatlan rossz testvérek voltunk, nem is értem, hogy élte meg mindkettőnk a felnőttkort.. ? Az evolúcióban a gyengébb mindig kiszelektálódik… szerencse, hogy ezek szerint nálunk kiegyensúlyozódtak az erőviszonyok. Vagy ha kellett anyu kiegyensúlyozta. Emlékszem, hogy többnyire tettlegesség jellemezte a viszonyunkat, aztán mikor nagyjából utolért a növésben, átváltottunk a verbális úton való érdekegyeztetésre…. naná, hogy az én kezdeményezésemre... már túl nagyot tudott ütni, és gyorsabban is futott.  Szegény szüleink… csoda, hogy nem őszültek meg, míg egy fedél alatt éltünk mindannyian.

Na de karácsonykor! Akkor valahogy mindig félreraktuk a kis sérelmeinket, és a takaró alatt együtt vihogtunk az elkövetkezendő rendkívül izgalmasnak ígérkező napok méltatásán (… nekünk ez a pár napos tűzszünet volt az ajándékunk nekik). Mesekönyvet nézegettünk, amit könyvtárból hoztunk… hjajjj de tök jó könyvtárszaga voltJ Persze egész éjszaka alig aludtunk, másnap meg valahogy kivételesen elsőnek pattant ki a szemünk… milyen kis érdekemberek a gyerekek. Egész nap alig tudtunk enni az izgalomtól (ezt a mellékhatást felnőttként is tudnám értékelni, de már nem jelentkezik). Aztán jött az egész család, alig fértünk el a házban, de annyira jó volt, hogy mind együtt vagyunk. Este végre jött a Jézuska, és egész éjszaka játszottunk, aztán meg egymás hegyén - hátán aludtunk. Azután emlékszem még egy két napig eltartott az idill, de amikor már iskolás voltam, pár nap után elkezdett rám ülni a depi, hogy nem sokára suli, pláne ha volt valami rendkívül érdekfeszítő (különösképpen 10éveseknek) „Kőszívűemberfiai”kötelezőnek feladva, amit persze csak a kis spíler - én olvastam ki, a világon senki más. Van az emlékeimben egy csomó film, meg sorozat, amiket ilyenkor nyomtak, pl. az Elfújta a szél, meg az Anne, és volt valami Cecile, vagy mi ... ezeket azóta is imádom!

A kis zsebpénzemen a sarki trafikból már november elején megkezdtem a beszerzést, és a rekamiénk aljában tároltam óriási biztonsági intézkedések mellett az ajándéknak szánt kincseket. Akkoriban még utáltam a beiglit, és a zselés szaloncukrot (már sajnos elmúlt), de imádtam leenni a fáról a gumicukrosat, meg a kókuszosat. És imádtam a fenyőfa illatát, meg a karácsonyfa izzók fényeit—ez nem múlt el:)

Eszembe jut egy nem olyan régi készülődés is. Pár éve a „legjobbam”mal megcsináltuk a kollégáinkat mézeskalácsból, és közben a Edoardo Vianello - Guarda come dondolo -t néztük meg youtube-on vagy ezerszer… hasfájósra röhögtük magunkat.

Visszatérve az elejére, hogy miért is igazságtalan az élet a felnőttekkel, azaz velem. Mert nincs idő ráhangolódni, úgy, mint kiskorunkban… na nem ám a külvilág miatt, ami már október végétől nyomja a Jingle Bells-t minden szögből egyenesen az arcunkba(egyébként pont ez a baj!!!! Mért nem lehet törvénybe foglalni, hogy tilos december előtt bárminemű karácsonyra utalót kirakni, hallgatni, mondani, írni, olvasni… ), hanem mert annyi más terhet rak a nyakunkba, hogy örülünk, ha 24-én fejbe kólint a fagyöngy, ha egyáltalán volt időnk felrakni. Na jó, lehet kicsit túldramatizálom, de én most ezt érzem. Még nem sütöttem mézeskalácsot, még nem voltam egyetlen könyvesboltban sem- ezt valamiért karácsonykor különösképp üdvözítő elfoglaltságnak érzékelem-, nem díszítettem fel a lakást, nem kreatívkodtam semmi rénszarvasost, nem hallgattam…igen még nem hallgattam Jingle Bells-t, és 7-én vettem észre, hogy már 2 napja elment a télapó...

Na, ha valamiért, hát ezért gyereket akarok! Alig várom, hogy akkor majd én is újra gyerek lehessek! Hogy 23-án majd vele is összebújva kuncogjunk a takaró alatt a másnapot várva, és könyvtárszagú mesekönyvet nézegessünk reggelig:)

Esetem az Ashtanga

Mielőtt megköveznének a hozzáértők, leszögezem, egyáltalán nem tekinthetek vissza hosszú és tanulságos jógamúltra. Írásom egy teljesen szakértelmetlen, hozzá nem értő, civil tapasztalat.

Mondhatni sportban viszonylag jártas vagyok, elég sokfélébe ártottam magam a negyed évszázadom alatt (… most egészen kicsit csaltam). Gyerekként például úsztam. Karrieremet az állandó fülgyulladás törte keresztbe, na meg az állandó hányinger, ahogy a buszunk közeledett az ovitól Dunakeszi felé. Aztán balettoztam… ennek amennyire emlékszem az akkori anyafüggőségem vetett véget. Szinte tisztán emlékszem, ahogy anyukám arca eltűnik a kukucskálásra szánt kisablakból, és én rögtön éktelen sírásra zendítek. Egy idő után anyukámnak be kellett látnia, hogy az ég engem bizony nem balerinának teremtett (leírva ezt a két esetet, sanda gyanúm támadt, hogy talán egy kissé szorongó gyerek lehettem…). Később mindenféle labdajáték, kézi-és röplabda kötötte le fölös energiáimat, utóbbi minden szabadidőmet is, aminek az eredménye aztán fejvesztett menekülés lett a „versenysportból”… nem nagyon szeretem a korlátokat…

A későbbiekben már nem is szorítottam magam közéjük, ha kedvem tartotta konditerembe jártam, vagy futni a Szigetre. Ennek meg végül az lett a vége, hogy egyszer csak jött az ihlet és személyi edzőnek álltam.

( Itt még volt egy kis kiruccanás, ami a szigorú korlátokat illeti. Egy csodás fél év, ami alatt versenyre készüléssel sanyargattam magam, és a testem – a csodást úgy értem, csodával határos, hogy túléltem. Ennek, és a vele járó kőkemény kínlódásnak ecsetelése megér egy külön misét… de erről majd egyszer máskor)

Szóval ennyi, ami a hozzáértésemet illeti.

Hogy ki milyen sportban (vagy akármilyen szabadidős tevékenységben) találja meg magát, vagy azt, amire éppen aktuálisan szüksége van, ezerféle lehetőség van. Hajlok rá, hogy az élet mindig azt sodorja elénk, amire éppen a legnagyobb szükségünk van. Amúgy is valami ilyesféle a hitem … tudom-tudom, manapság divat a vonzás törvénye, meg a hasonlók, de meggyőződésem, hogy így van… na, erről is majd máskor.  Ezért hiszek abban is, hogy én a lehető legjobbkor találkoztam az Ashtangával. Ehhez képest furcsa, hogy nem emlékszem az első órámra… de tényleg … pedig nem volt túl rég.

Emlékszem, hogy előtte kipróbáltam más irányzatokat, például a gerincjógát. Ez remek felfedezés volt, és ez is pont jókor jött, mert ekkor igazán tudatosodott bennem, hogy mit műveltem a gerincemmel fél éven át, amikor 40-50 kg-kal a nyakamban guggoltam a versenyfelkészülés alatt (úgy, hogy én voltam vagy 56). Ahogy megéreztem, hogy milyen, amikor szinte csak a gerincmerevítő izmaimat használom és óra után két napig olyan mély izmokat érzek, amiről bár tudtam, hogy vannak, de különösebben sosem éreztem (pedig 6 hónap alatt nem volt nap, hogy ne éreztem volna legalább 52 különböző helyen izomlázat a testemben), eléggé átértékelődött bennem az elmúlt fél év.

Aztán kipróbáltam a stresszoldó jógát… na, azt nem nekem találták ki. Én csak türelmetlen lettem attól, hogy másfél óráig unatkoztam, de ez csak az én teljesen szubjektív élményem, mert ez nyílván habitus kérdése. És ez rám nézve nem hízelgő, de valószínűleg érettségé is, lehet, hogy általánosan is, de a jógában való érettségé biztosan… cáfoljatok meg, ha nem így van! Mert azt tudom már, hogy vannak egyes jógastílusok, ahol túlsúlyban vannak a belső dolgok és változások ( Hatha és Sivananda például) a fizikaival szemben. És vannak, mint például az Ashtanga, ahol inkább a fizikai változásoktól haladunk befelé. Én ilyen típus vagyok, lehet, hogy a sportmúlt miatt, meg hát alapból nem tudok a fenekemen ülni túl sokáig.

Szóval, mint említettem, az első órámra nem is emlékszem, csak a lelkesedésre, amit maga után hagyott… meg abból is gondolom, hogy jó lehetett, hogy utána már nem is próbálkoztam mással. Mondják, hogy függővé tesz, de én másnak nem hiszek… pláne, hogy nehezen fogadom be azt is, amit a belső változásokról mesélnek, vagy vetítenek előre, amíg magam nem tapasztalom. Például emlékszem egy mondatra, amit az oktató (az egyik kedvencem) egy már gyakorlottabb tanítványnak mondott (mostanra ő már egy másik kedvenc oktatóm), arról, hogy majd egyszer mi, a többiek is megtudjuk, hogy a fizikai változáson túl, mire képes az Ashtanga (… meg gondolom más jógák is). Na, ez nekem annyira titokzatosnak, és távolinak tűnt, hogy elkönyveltem magamban, hogy ahogy a megvilágosodást sem, ezt sem ebben az életemben fogom megtapasztalni, úgyhogy csak gyakoroltam legjobb tudásom szerint, és örültem annak az érzésnek, hogy hiányzik, ha pár napig nem teszem. Életemben már sokszor volt, hogy valamit, például az edzést is sokszor csak kötelességből teszem, és jó volt, hogy most önkéntes késztetést érzek, hogy télben-fagyban kimozduljak jógázni (ez költői túlzás csak a hatásfokozásra, mert nyár voltJ …amúgy…). Szóval azért valamit éreztem, amit eddig nem.

Aztán megtörtént a változás az életemben, ami folytán némiképp több közöm lett a jógákhoz, és azóta már mondhatom, nagyon szorgos kis ashtangi lettem. Bár ma pont emiatt az írás miatt lemondtam a gyakorlást a legkedvencebb oktatómmal, de pont szerinte az ashtangában nincsenek szabályok, és korlátok, és mindent úgy csinálj, ahogy akarsz (… asszem ilyesmit szokott mondani, ha tökre nem, akkor bocsi!) Már érzékelek némi változást fizikai szinten is, például már egész rendszeresen tudok úgy előreugrani a két kezem közt, hogy nem ér le a lábam…jupppííí! És már egész jól rá tudok feküdni a lábamra… mondjuk a teknőcpózom még mindig nekem a legszánalmasabb a csoportban. A többieké tulajdonképpen egyáltalán nem szánalmas, mint inkább ámulatba ejtő, hogy hogy a fenébe tudnak annyira összehajtogatódni… már előre érzem azt a mámort, amit majd akkor fogok, amikor nekem is menni fog. Szóval erre a csípőnyitásra még bőven gyúrnom kell, de a múltkor azt a megnyugtató információt hallottam, hogy akik régen sokat izmoztak, azoknak sokkal kötöttebb a válla meg a csípője… nahát, nem is tapasztaltam…J

Szóval, ha minden más sallangot le is akarunk venni róla, akkor is megmarad az Ashtanga javára az, hogy milyen rendkívüli boldogsághormon adagot tud szétlőni a sejtekben az, amikor valami olyasmit csinálsz meg végre, amit addig nem tudtál. Legyen szó elenyészőnek tűnő fél centiről, vagy kettővel több helyesen vett levegőről, vagy 2 másodpercről, amit fejenállásban töltöttél, a végén úgy érzed, hogy megint fejlődtél, és várod a következőt.

Azoknak mondom, akik még mindig abban a tévhitben élnek (megértem őket, mert én is így voltam vele sokáig), hogy a jóga valami messzi földről jött, nagyon nem európai, nagyon nem mai, füstölőszagú, zümmögős, ücsörgős, meditálós, unatkozós mozgás- vagy nem is mozgás, és ezért idegenkednek tőle, hogy rakjanak félre minden előítéletet, és próbálják ki! Én, aki világéletemben a pörgős, kimerítő mozgásokra voltam kalibrálva, néha a verejtékemet törölgetve mantrázom magamban, hogy „ne legyen már több kutyapóz”, a végén pedig a kimerültségtől még meditálnom is sikerül néhány fél percre. És amit régen, még a Bikramot próbálgató időszakomban nem értettem és éreztem igazán, hogy miért jó a végén a relaxáció… anno már alig vártam, hogy megneszeljem a többiek mocorgását, és mehessek végre zuhanyozni, most pedig vérig lennék sértve, ha megfosztanának attól a 15 perctől… csodás 15 perc, amikor próbálsz semmire gondolni (nekem mostanság nagyon nehézkesen megy, de mégis hiányozna, ha nem lenne). Szóval a kételkedőknek üzenem: kihívás minden szinten, fizikailag és mentálisan is… és ez jóóóó!

Na, és az a bizonyos mondat. Nem biztos, hogy tudom, hogy mi az a titokzatos valami, amit majd érezni fogunk, de kezdetnek ez is bőven jó. Beszélnek a stressz oldó hatásról, meg hogy megváltozik az életed, meg majd mindent másképp látsz… nagy szavak, és aki csak hallja és nem tapasztalja, annak hihetetlen is. Amit én már tudok az az, hogy ha jógázom, valami védőburok kerül rám, amiről lepattannak a rossz dolgok. Eddig én magam voltam a stressz, és amikor jógázom, mi ketten szétválunk, én maradok a buborékban, a stresszt pedig kint hagyom, és csak kellemesen komfortos távolságból szemlélem a bubim falán át… és ez egy sokkal élhetőbb viszony mindkettőnk számára.

Na és ez az, ami miatt számomra, és azt gondolom a mai emberek számára nélkülözhetetlen, hogy találjanak valamit, ami képes ugyanerre. Iszonyat feszültség van a világon, az embereken állandó nyomás és teljesítménykényszer ül, és ezt nem lehet bírni ép ésszel úgy, hogy nem keres az ember magának valamit, ami képes kiemelni napi pár órára ebből a mókuskerékből. Lehet ez valami kreatív hobbi, vagy olvasás, vagy sport, legyen az jóga vagy bármi más. Csak kapcsolja le teljesen az agyat a napi pörgésről. Van, akinek a lassú mozgás jön be, ami lenyugtatja a pulzust, a szívverést, és van, akinek az kell, hogy még inkább túlpörögjön, amíg aztán kisül a rendszer (én ezt szoktam érezniJ), a lényeg hogy átadd magad valami olyannak pár percre vagy órára, amit igazán szeretsz.

Nekem ez most az Ashtanga.